Author Archives: Lottispirit

  • -

Egy hét internet nélkül

Category : Interesting story

A XXI. században minden eddiginél több információ zúdul ránk a különböző közösségi oldalakon. Egymással ellentétes érdekek, vélemények és tények csapnak össze. Minden bizonyítható és annak ellenkezője is. Ebben az óriási információhalmazban mindenkinek a saját feladata és felelőssége, hogy kiszűrje a számára érdekes, hasznos, elgondolkodtató és nem utolsó sorban hiteles cikkeket és videókat.

A közösségi oldalakkal egy óriási fegyver van a kezünkben. Az idő tört része alatt értesülhetünk egy új Amerikában felfedezett találmányról, egy új-zélandi lány európai utazási élményeiről vagy a legfrissebb választási eredményekről Franciaországból. A közös programok, megmozdulások szervezése minden eddiginél gyorsabb és hatékonyabb.

Ez az eszköz azonban, amin keresztül ez az óriási információáradat továbbítódik gyorsítja az életünket, függővé tesz és szabadidőnk nagy részét elveszi.  Hányan kezdik azzal a napjukat, hogy végiggörgetik a facebook, instrgram, snapchat falat abban a reményben, hogy bármi is történt egy éjszaka alatt? Hányan töltik a pihenőidejüket, azzal, hogy a messenger üzenetekre válaszolgatnak? Ebéd közben hányunknak van az egyik kezében kanál, a másikban telefon? A metrón/buszon/villamoson hány olyan emberrel találkozol, akiknél telefon van és nem újság, könyv vagy bármi más?

Szerintem sokaknak. Nekem is. (Volt.)

Minden percben, amikor egyedül voltam elővettem a telefonomat, hogy megnézzem rajta, történt-e valami. Reggel, amikor felébredtem szintén telefonozással kezdtem és este pedig azzal fejeztem be, mielőtt lefeküdtem. Amikor pihentem telefonoztam. Amikor ettem telefonoztam. Amikor tanultam telefonoztam. Sőt amikor könyvet olvastam, akkor is ott volt mellettem a telefonom és a csipogásától nem tudtam a könyvre koncentrálni.

Régebben jóval korábban keltem, reggelente jógáztam, majd elkészítettem a reggelimet. Mostanában viszont a facebook falam görgetésével töltöttem ugyanazt a másfél órát, így már nem volt idő mozgásra és reggelire, úgyhogy csak gyorsan felöltöztem és útközben elmajszoltam egy banánt. Éreztem, hogy valami nem jó, de talán tudat alatt azzal nyugtattam magam, hogy ez így normális, hiszen mások is pontosan ugyanezt csinálják. Aztán az egyik este, zuhanyzás után az volt a tervem, hogy könyvet olvasok. Kikapcsoltam a wifit a telefonomon, hogy teljesen a könyv mondanivalójára tudjak koncentrálni. Fél óra után olyan természetes és kellemes álmosság tört rám, hogy úgy éreztem percek múlva álomra hajthatom a fejemet. De azért még megnéztem a messanger üzeneteimet, hátha valami történt. Viszont a telefon fénye vagy ki tudja mi kiverte az álmosságot a szememből. Borzasztóan haragudtam emiatt magamra. Minek kellett a telefonomhoz nyúlni? Bosszúsan feküdtem le aludni.

Másnap (másfél órás reggeli ágyban telefonozás/semmittevés után), amikor villamossal utaztam,  láttam, ahogy két régi barát véletlenül összetalálkozott. Szemben ültek velem. Mialatt beszélgettek mindketten a telefonjukon játszottak. Olyan érzésem volt, hogy nem örülnek annyira ennek a véletlen találkozásnak. Inkább folytatták volna a játékot, de ott volt mindkettőjükben az elvárás, hogy régi barátok, így beszélgetniük KELL. Annyira viszont nem volt erős ez az elvárás, hogy lerakják a telefonjukat és egymásra figyeljenek. Legszívesebben kikaptam volna a kezükből és kidobtam volna a következő megállóban. Akkor kénytelenek lettek volna egymásra koncentrálni.

Bár ők még csak nem is sejtették, hogy ez a kis jelenet mekkora hatással volt rám, egyfajta utolsó csepp a pohárban. Ott és akkor eldöntöttem, hogy meg akarom változtatni a közösségi oldalakhoz fűződő viszonyomat. Első lépésként azt találtam ki, hogy nem fogok semmilyen közösségi oldalt használni egy hétig. Tehát teljes hírzárlatot rendeltem el minden téren. Talán elsőre ez elég drasztikusnak tűnhet, de úgy éreztem megfulladok. Elegem lett a rám zúduló információáradatból.

Ezután kiírtam facebookra, hogy miben mesterkedek és számomra meglepő módon csak pozitív kommenteket és üzeneteket kaptam. Úgy tűnik, mások is tudnak ezen érzésekkel azonosulni.

És hogy hogyan bírtam net nélkül egy teljes hétig?

Azt kell mondanom, hogy nem volt túlzottan megerőltető. Nem voltak elvonási tüneteim. A szabadidőm megsokszorozódott. Hatékonyabban tudtam tanulni és csak  3 naponta kellett csak feltölteni a telefonomat.

Este hiányzott, hogy beszéljek azokkal az emberekkel, akikkel rendszeren szoktam. Furcsa volt, hogy nem tudtam mi történik a politikában és a közéletben és azt sem, hogy milyen eseményeket szerveznek mostanában.

Összességében ez a hét ráébresztett arra, hogy ez is (mint, oly sok minden az életben) csak egy szokás. Jelen esetben egy rossz szokás, ami lehúz, elveszi az időmet és energiámat, függővé tesz. Ennek hatására a következőket találtam ki:

– Megpróbálok csak reggel és este online lenni. Sajnos ez még nem jött össze, de a törekvés megvan bennem.

– Reggel csak azoknak válaszolok, akiknek feltétlenül szükséges.

– Jógával indítom a napot. Amíg nem jógáztam be sem kapcsolom a wifit.

Azoknak, akik bármiben nem elégedettek az életükkel azt tanácsolom, hogy próbáljanak kísérletezni, feszegessék a határaikat, alakítsanak ki egy olyan létformát, amiben olyan tevékenységeket végeznek, ami feltölti őket, hozzáad az életükhöz és többek lesznek általa.


  • 0

Karácsony, te csodás?

Category : Uncategorized

Egy ünnep, amit mindenki egész évben vár. Mindent ehhez az ünnephez társítunk, ami pozitív, kellemes és boldogsággal teli.  De vajon mindenkinek annyira jó karácsonyozni?

A karácsony sokáig a kedvenc ünnepem volt. Jobban vártam mint a szülinapomat. Egész évben (a nyaralás kivételével) kevés időt töltött együtt a szűk és tágabb család, így ez egy nagyon jó alkalom volt minőségi időtöltésre. Kiskoromban az új játékok varázsáról, később a közös társasozásról, aztán a nagy beszélgetésekről szólt.

Később ráébredetem,  hogy sokkal inkább a szeretetről szólna az ünnep, ha nem azzal lennénk elfoglalva, hogy milyen különleges karácsonyi menüt varázsoljunk az asztalra, megvan-e mindenkinek az ajándéka vagy még 24-én reggel rohanni kell a plázába, hogy beszerezzük a sálat, mamuszt vagy a bögrét és így megfeleljünk a saját agyunk által kreált elvárásoknak. Mert mi van akkor, ha nem adunk semmit? Csak ezzel lehet kifejezni a szeretetünket? Nem szeretem anyukámat, a testvéremet, a barátomat ugyanúgy és ő sem szeret viszont, ha nem veszek neki semmit?

Ma már nem új keletű dolog, hogy az ajándékozás az 5 szeretetnyelvünk közül csupán az egyik. Tehát érzéseinket kifejezhetjük elismerő szavakkal, szívességgel, érintéssel és minőségi időtöltéssel, avagy egy közös főzés, kirándulás vagy egy ölelés is tökéletesen kifejezi eme tiszta érzést. Karácsonykor is ugyanúgy lehet rohanni, megfelelni az elvárásoknak, üvöltözni egymással, békében és szeretetben élni, elfogadni és tisztelni embertársainkat, mint bármely más napon.  A mindennapi öröm, csalódottság és elégedettség is ugyanúgy előforduló érzések. Ha Bélának stresszes az élete, mindenhonnan elkésik, a határidőkkel elcsúszik, fáradékony és mindezért másokat hibáztat, akkor karácsonykor sem lesz ez másként. Hibásak lesznek a gyerekei, a felesége sőt még a szomszéd macskája is, amiért odaégette a kacsát. Csak a szereplők változnak a történetben. A asszisztense helyett a kisfiával üvölt, aki éppen hangosan játszott a sajnálatos szerencsétlenség pillanatában.

A különböző szituációkat és helyzeteket kategorizáljuk. A közös kalapban lévőekre ugyanúgy reagálunk. Ebben a kalapban lehetnek munkahelyhez, családhoz, barátokhoz, utazáshoz vagy bármi máshoz köthető esetek. Bár az esetek különbözőek, de a reakciók ugyanazok függetlenül attól, hogy karácsony, húsvét, munkanap vagy nyaralás van. A karácsony is csak ugyanolyan lesz, mint az emberek, akik együtt ünneplik. Nem törvényszerű, hogy ez meghitt, békés, kellemes és boldog, ha ez az emberekre egész évben sem jellemző. Ez az ünnep sem hoz csodát, a jelenlegi minőségünket, állapotunkat reprezentálja. Így tehát ha nem vagyunk megelégedve a karácsony meghittségével és békességével, akkor azt tanácsolom, hogy először a saját házunk táján kutakodjunk, mielőtt e szent ünnepet hibáztatjuk.

Változtass magadon és a világ is megváltozik.


  • 6

Nehéz napok avagy van-e kiút a kultúrsokkból?

Category : Uncategorized

Minden korszaknak megvan a maga divathóbortja. A ruhák terén régen a trapézfarmer volt menő, ma ez a viselet extravagánsnak számit. A nagymamáink korában a szakadt farmer a nincstelenséget szimbolizálta. Aki szakadt és kopott ruhában járt, arról tudták, hogy a szegény réteghez tarozik, mert nem volt pénze újat venni. Ma akár ugyanaz a szakadt foltos ruhadarab divatos és menő.

A világ folyamatosan változik, napról napra terjednek el új őrületek és szokások, amik divattá válnak. A világhálón manapság rengeteg blogger és vlogger tesz közzé bejegyzéseket és videókat magukról, utazásukról, életmódjukról. Bár témájukat illetően a lehetőségek tárháza korlátlan mégis van egy dolog, ami közös bennük. Mindenki boldognak, elégedettnek, ambiciózusnak, sikeresnek stb. (reggelig sorolhatnám a pozitív jelzőket) akarja magát feltüntetni. Pedig az élet nem mindig móka és kacagás. Vannak nehéz napok, átsírt éjszakák, pokoli reggelek, amiket ugyanolyan fontos negatívan, fájdalmasan, kétségek között hánykódva megélni, mint a pozitívat örömtelien és boldogan. Hiszen az.

Ebben a bejegyzésben a Bombay-ban tapasztalt nehézségeimről mesélek amiket a kulturális különbségek okoztak néhol kétségbeesetten elkeseredetten és szomorúan, de mindig keresve a kiutat és a fényt az sötét alagút végén.

4 napot töltöttem az óriási metropoliszban. Az első nap eseményeiről már korábban Elveszve Bombay-ban bejegyzésben beszámoltam. A második napon fáradtan, elkeseredve és negatív tapasztalatokkal telve ébredtem.

De hogy mi volt a valódi problémám?

MINDEN.

Már akkor bajban voltam, hacsak egy olyan aprócska igény merült fel bennem, hogy reggelizni szeretnék. Kiléptem az ajtón és amit ezután érzékeltem az szavakkal nehezen átadható: óriási pára, amitől izzadok, eldobált papírfecnik és újságok az utcán, kutya, macska, tehén vagy ki tudja milyen állat ürüléke, rohadt gyümölcsök és zöldségek szaga, olyan hajléktalan emberek bűze akik talán még soha életükben nem fürödtek. Nem vagyok tisztaságmániás. Elhordok egy farmert egy hétig is anélkül, hogy eszembe jutna kicserélni és nem csinálok belőle nagyon gondot, ha egyszer-egyszer úgy alakul, hogy nem fürdök. Nem használok dezodort, parfümöt, hidratáló krémet semmi ilyesmit. Mindig is felesleges idő és pénzkidobásnak tartottam. Viszont itt és most, hogy kiléptem Bombay utcájára és megcsapott ez a bűz eszméletlen módon elfogott az undor. Szinte már hányingerem lett. Tesóm jutott eszembe, aki anélkül, hogy magára fújná a parfümjét még egy 5 perces kutyasétáltatásra sem hajlandó eljönni velem. Elképzelem az arckifejezését és a megnyilvánulásait egy ilyen környezet láttán és rögtön jobb kedvem lett. Egy kis mosoly csúszott az arcomra. Továbbmenve láttam, ahogy a zöldséges bácsi hessegeti a legyeket a zöldségeiről és gyümölcseiről és ahogy az indiai gyerekek mezítláb fogócskáznak, majd azt játsszák, hogy a pocsolya a ház. Ezen kicsit elméláztam, de nem tudtam sokáig ebbe az állapotba maradni, mert 2-3 autó rögtön rám dudált, jelezve hogy mögém értek. Lehúzódtam az út szélére, amennyire tudtam, de még mindig dudáltak. A mai napig nem értem, hogy ezzel nekik mi a céljuk, mit szeretnének a dudálással elérni, mert látszólag nem azt, hogy húzódjak le az út szélére. Egy ideig azt hittem, hogy ennek köszönés célja van, de egy idő után ezt a feltételezést is elvetettem. Később Kriti-t megkérdeztem, de ő se igazán tudott rá válaszolni, úgyhogy a tobábbiakban ezt sem próbáltam megérteni, csak elfogadtam.

A következő momentumban váratlanul leszakadt az ég. Ennek semmilyen előjele nem volt, sem egy dörgés, sem egy villámlás. Alig 1 percig esett, majd ugyanolyan hirtelen ahogy jött el is ment. Ez nagyon gyakori jelenség Indiában. Teljesen kiszámíthatatlan, hogy mikor kezd el ömleni az eső, ezért az esernyőnek alapfelszerelésnek kell lennie. Anélkül egyszerűen lehetetlen létezni.

Miközben sétáltam az utcán reggeliző helyet keresve, mindenki aki velem szembejött vagy mellettem elhaladt csodálkozó pillantásokat vetett rám. Olyan környéken sétáltam, ahol turisták nem gyakran bukkannak fel, ezért volt olyan helyi lakos, aki még nemigen látott fehér embert. Így aztán nagyon érdekes látvány voltam számukra. Ők viszont nem úgy bámulnak mint mi. Magyarországon ha meglátunk egy néger embert a buszon, félszegen ránézünk, de úgy hogy még véletlenül se vegye észre, hogy megbámultuk. Ha viszont mégis észrevette gyorsan elkapjuk a pillantásunkat és szégyenkezve magunk elé nézünk és úgy teszünk mintha egy pillanatra sem néztünk volna fel utunk során. Az indiai mentalitás viszont ebben is teljesen más. Ha megbámulnak valakit azt rendesen csinálják. Hosszan és mélyen néznek a szemembe, ha pedig  a pillantásukat viszonzom, néha elmosolyodnak, néha csodálkozva felhúzzák a szemöldöküket, de sosem néznek el addig amíg el nem haladtunk egymás mellett. Az első pár napban nagyon megrémisztett, amikor a fekete, szúrós szemükkel rám néztek. Megijedtem. Mért bámulnak az emberek??? Ugyanott van a szám, az orrom, a szemem. Ugyanott veszem a levegőt. Más a bőrszinem, ennyi a különbség. Ezért kell bámulni?!!?! Kellemetlenül éreztem magam már akkor ha kimentem az utcára.


Még itthon azt mondták nekem, hogy ne vegyek ételt utcai árustól, mert attól biztos, hogy beteg leszek. De hiszen itt csak az van. Vagy éhen halok vagy beteg leszek. Hát az utóbbit választottam. Megálltam a következő kis utcai kifőzdénél és mondtam, hogy hagyományos indiai reggelit szeretnék. Meg is kaptam. Egy sárga rizsszerű ételt magvakkal megszórva. Jó illata volt és ízlett is annak ellenére, hogy annyira csípett, hogy belekönnyeztem.

Délutánra volt egy találkozóm Sam-el, aki elég messze lakott Versova negyedtől, ezért megbeszéltünk egy találkozóhelyet félúton. A tömegközlekedés nem olyan kiterjedt és szervezett, mint a fejlett országokban, ezért inkább riksával vagyis az olcsó taxival mentem. Ezúttal nem is volt olyan olcsó. Sok olyan riksás volt, aki ha látta, hogy külföldi vagyok megpróbált több pénz kicsikarni belőlem. Jóhiszemű és tudatlan utazóként ennek először és utoljára ezen a napon estem áldozatául. Miután megmutattam neki a címet, ahová mennem kell, felajánlotta, hogy 200 rúpiáért elvisz. Van egy kilométermérő műszer a jármű jobb oldalán, ami útközben mutatja az árat. Ő ezt nem volt hajlandó bekapcsolni, nekem pedig fogalmam sem volt, hogy hány kilométert kell mennem. Ezért más választásom nagyon nem volt beleegyeztem a 200 rúpiába. Utólag kiderült számomra, hogy 80 rúpiáért kellett volna elvinnie. Rendesen átvágott, amit szépen hagytam is. Akkor elég csalódott voltam, becsapva éreztem magam. Gonoszak itt az emberek. Tanúság: km/rúpia alapján mindig ki kell számolni a pontos árat.

Végre megtaláltuk egymást Sam-el. Jól elbeszélgettünk, olyannyira, hogy észre sem vettem az idő múlását. Amikor az órámra néztem már 9 óra volt. Másfél-két órányira voltunk a szállásomtól, úgyhogy gyorsan elköszöntünk egymástól és én beültem egy riksába. Szerencsére Sam ott volt, így ezúttal nem tudtak átvágni.

Amikor hazaértem csak egy forró zuhanyra vágytam, semmi másra. A zuhany hőmérséklete viszont még langyosnak sem volt nevezhető. Jég hideg víz folyt rám. Legszívesebben ordítottam volna.

Mosógép szintén nem volt a lakásban. Egy lavórban mosták ki a ruháikat hideg vízzel a lányok, majd kiterítették a szobában, de a meleg párás levegő miatt sosem tudott rendesen megszáradni. Mivel még jócskán volt tiszta ruhám, én ezt az élményt kihagytam.  Egyébként nincs bajom a kézzel mosással, de ott akkor azon a napon a kákán is csomót kerestem.

WC papír sincs. Még a boltban sem lehet kapni. Ott ezt nem gyártanak. A WC mellett van egy kis csap. Ott kell bevizezni a kezünket és úgy kitörölni. Ez ekkor nagyon furcsa érzés volt. Sosem csináltam ilyet, de ahogy teltek a napok kezdtem megszokni. Amikor hazajöttem már az volt a furcsa, hogy van WC papír.

Természetesen másnap reggelre olyan beteg lettem, hogy onnantól kezdve két napig nem tudtam kikelni az ágyból. Még WC-re is csak nagy erőfeszítések árán tudtam kimenni. Hányinger, hasfájás, folyamatos émelygés. Biztos vagyok benne, hogy nem az étel miatt lettem beteg, sokkal inkább lelki okai voltak. Folyamatos ellenállást és vívódást éltem meg legbelül. Nem tetszett amit láttam. Koszos az utca, dudálnak az autók, riksások át akarnak verni, mindenki engem bámul, minden étel csíp, nincs WC papír, mosógép és meleg víz, ráadásul még beteg is lettem. Mérges voltam magamra, hogy mért nem vagyok elfogadóbb, toleránsabb az itteni szokásokkal és életmóddal. Mikor jön el az a pont, hogy mindent elfogadok úgy, ahogy van?


  • 2

Elveszve Bomay-ban

Category : Traveling

Már a repülőút és az azt követő történések is magas fokú nyitottságot és befogadási hajlandóságot igényeltek részemről, azonban az első nap eseményei még inkább olyan kihívások elé állítottak, amikre számítottam, vágytam és akartam is meg nem is. Tudtam, hogy Indiában óriási kultúrsokk fog érni, amire azt hittem fel vagyok készülve. Amikor barátaim és ismerőseim meséltek nekem arról, hogy milyen sokkhatás érte őket egy ismeretlen kultúrában, mindig csak legyintettem, mondván hogy nekem ez nem lesz gond. Én örömmel habzsolom az új élményeket, erősen vágyakozom az új dolgok kipróbálására, nyitott vagyok mindenre ami csak ér. Gondoltam ezt akkor, aztán Indiába érve minden megváltozott. Olyan dolgok derültek ki önmagamról, amiknek az utazásom előtt nem voltam tudatában.

Az első reggel Bombay Versova negyedében ért. Mint majdnem minden szállásadómat, Kriti-t is a couchsurfing oldalon találtam. Kétségkívül állíthatom, hogy ez az egyik leghasznosabb alkalmazás alternatív utazóknak. Ezen az oldalon a regisztrált tagok felajánlhatják kanapéjukat/ágyukat/matracukat egy erre nyitott utazónak. Hogy ők ezért mit kapnak cserébe? Tulajdonképpen semmit, de valójában mindent. A másik ember barátságát, szeretetét, háláját. Olyan bizalomra épülő, segítő, támogató emberi kapcsolatok alakulhatnak így ki, amik a pénzhajhász, érdekkapcsolatokon alapuló világunkban ritkaságszámba megy.

Kriti Új-Delhiből költözött Bombayba, az indiai filmgyártás fellegvárába, hogy a filmiparban dolgozzon. Amikor először megláttam az első dolog, ami szemet szúrt nekem, hogy mennyire pici lány. Bár később rájöttem, hogy ezen nincs mit csodálkozni, mert Indiában az átlagmagasság jóval alacsonyabb, mint a közép-kelet európai térségben. De Kriti még ehhez képest is különösen alacsony. J

Egy szintén nagyon cuki és pici lánnyal lakik közös albérletben, akitől megtudtam, hogy hogy működnek ott a házasság előtti párkapcsolatok.  Nincs csók, nincs puszika, nincs együttalvás, nincs szex. Néha találkoznak, hogy beszélgessenek, együtt vacsorázzanak, sétáljanak, de semmi több. Valahol csodálatosnak tartottam akkor ezt a türelmet és kitartást mindkét fél részéről, miközben számomra ez elképelhetetlen és értelmetlen áldozat volt. A vágyaktól való teljes elhidegülés és megfosztottság. Az én kultúrámban ez nem normális, viszont nem lehet egységes és minden egyes emberre érvényes normákat felállítani, mert akkor a világ polgárai elvesztenék a csodálatos sokszínűségüket és különbözőségüket.

Reggel ő magyarázta el, hogy hogyan tudok bejutni a belvárosba. Egy hosszú séta, metro, majd vonat. A sétával nem volt gond, egyet kellett balra kanyarodnom egy hosszú utca végén. Lehetetlen volt eltéveszteni. A metró meglepően modern volt. Pár éve építhették. Bármely európai nagyvárosban méltán megállná a helyét, bár a rendszere kicsit másképpen működik. Jegyvásárláskor kaptam egy korongot, amit a bejáratnál hozzá kellett érinteni egy érzékelőhöz, a kijáratnál pedig beledobni egy persely formájú gépbe. Ezt egy fenntartható ötletnek tartom, nincs szükség ipari mennyiségű papírjegy nyomtatására és újra és újra felhasználható. Miután bementem az első kapun még két kapu fogadott. Az egyiken women (nők), a másikon men (férfiak) felirat volt olvasható. Itt a táskámat rá kellett raknom egy szalagra, majd be kellett mennem egy próbafülkeszerű térbe, ahol egy egyenruhás nő a lábujjamtól a fejem búbjáig végigtapogatott. Amikor megbizonyosodott róla, hogy szándékaim pusztán közlekedés célúak, továbbengedett és addigra már a táskám is átcsusszant a szalagon. Ez rendszer egyébként kísértetiesen hasonlít a reptéri átvizsgáláshoz.

Miután leszálltam a metróról meg kellett keresnem, hogy hogyan tudok átszállni a vonatra. Több hosszú folyosó volt mint lehetőség, amikből szintén elágaztak kisebb folyosók. Kiírva természetesen semmi nem volt, ezért megkérdeztem pár embert. 4 különböző ember 4 különböző útvonalat mondott, így intuitíven kiválasztottam  egyet. Az volt a helyes. J  Nem értem mért nem ezzel kezdtem???

Az indiai vonatokon külön kocsik vannak fenntartva nőknek és külön férfiaknak. Bár senki sem ellenőrzi őket, mindenki a megfelelő kocsiba száll. Én csak visszafelé jöttem rá erre a szabályra/szokásra, ezért odafelé abba a kocsiba szálltam be, ami közvetlenül előttem állt meg. Ez természetesen a férfiaknak kijelölt volt.

Indiában tömegközlekedéssel leginkább a szegényréteg utazik. Ezek az emberek a kasztjuk szabályai szerint élnek. Nem ritka, hogy már gyerekkorukban ki lett nekik választva a házastársuk személye  és foglalkozásuk sőt mi több az is könnyen előfordulhat, hogy még külföldön sem jártak és  fehér embert sem láttak soha élőben.  Na ilyen férfiak közé szálltam fel életem első indiai vonatútján. Nem is csoda, hogy folyamatosan mély, bámészkodó, csodálkozó pillantásoknak voltam kitéve. Ott a bámészkodás meglehetősen eltér a Magyarországon szokásostól. Ugyanis itthon ha meglátunk egy néger férfit a buszon, lopva pillantunk rá úgy hogy ne is nagyon vegye észre az efféle kíváncsiságunkat. De azért a szemünk sarkából folyamatosan figyeljük. Indiában viszont teljesen ellentétes viselkedés figyelhető meg. Nem csak a vonaton, hanem az utcán, a parkban, a boltban még talán a templomokban is csodálkozva, mély pillantásokkal bámulnak rám az emberek. Amikor én is rájuk nézek, nem fordítják el hirtelen a fejüket, hanem még inkább megfigyelik az arcom vonalait, a mimikámat, a testbeszédemet, majd barátságosan megszólítanak és kérdeznek valamit. Amikor először megnéztek azt éreztem, hogy milyen különleges és egyedi vagyok én itt. Más mint az itteniek. Jobb, szebb, fehérebb. Majd egy idő után elkezdett nyomasztani és feszéjezni. Kényelmetlenül éreztem magam, hogy egy mozdulatom nem lehetett úgy, hogy valaki ne figyelte volna.

Tehát amikor felszálltam a vonatra pár perces megdöbbenés után a hozzám legközelebbi üléseken ülők egymás után pattantak fel, hogy felajánlják a helyüket. Én visszakoztam, hogy nem köszönöm, inkább állok. Ott ebben a helyzetben ez nem volt opció. Indiában ha valamit felajánlanak akkor addig nem tágítanak, amíg el nem fogadod. Leültem. Többen megkérdeztek, hogy kényelmesen ülök-e, kérek-e egy pohár vizet, hol szállok le, mert akkor ők majd segítenek átvergődni a tömegen.

Segítettek is, így végre megérkeztem Bombay központjába. Megebédeltem a legközelebbi étteremben, majd miután a pincér kedvesen útbaigazított, elsétáltam a nevezetességekhez.

Amikor kellemesen elfáradtam a sétálgatásban, visszaindultam ugyanazon az útvonalon, amin jöttem. A vonaton a női kocsiba szálltam, minden rendben ment egy darabig. Miután leszálltam a metróról a harmadik utcán kellett volna befordulnom jobbra. Azonban azon a helyen egy tér volt, ahonnan 3 utca ágazott ki. Kiválasztottam egyet és azon sétáltam végig, közben több embert megkérdeztem, hogy tudják-e hol van amit keresek. Valamit mutogattak és magyaráztak hindi nyelven, de én semmit nem értettem belőle. Már kezdett sötétedni, amikor elfogyott az aszfaltozott út a lábam alól, és egy tanyaszerű területen találtam magam, ahol már házak is alig voltak. Itt az idő visszafordulni. Ekkor jöttem rá, hogy lemerült a telefonom és 10 rúpia (36 Ft) van nálam. Ezen a ponton kétségbeesés és félelem tört rám. Fogalmam sincs hol vagyok, hol van Kriti lakása és hogyan jutok oda. Visszasétáltam a kiindulóponthoz és ott elkezdtem kérdezgetni az embereket. Mindenki más irányba mutogatott. Valahogy elkeveredtem egy kis házikóba, ami előtt rengeteg motor állt. Bementem. A 10 fős társaságban egy ember beszélt angolul. Elmondtam neki a problémámat. Semmit nem szólt, csak annyit, hogy várjak itt. Pár perc múlva visszajött és elkezdte kitolni az egyik motort. Ebben a pillanatban olyan beszűkült volt a tudatom, hogy azt sem tudtam volna megmondani, hogy hogy hívnak, nemhogy azt mi történik éppen. Mire kitolta azt a nagy motort, én még mindig ott álltam a többi között.

– Gyere!! – mondta – Hazaviszlek.

Én semmit nem szóltam, még egy köszönömöt sem tudtam kinyögni. Életemben először tapasztaltam meg motoron az indiai közlekedést. Hogy milyen volt? Szavakkal kifejezni nem tudom. Nagyon gyorsan mentünk. Végig arra koncentráltam, hogy vagy a bal vagy a jobb lábamat kapjam fel, nehogy elüsse valaki. Egy-egy nagyobb féknél óriásit sikítottam. Ekkor a sofőröm hátrafordult és megkérdezte hogy jól vagyok-e. Hang nem jött ki a torkomon, így csak bólintottam, de szerintem minden az arcomra volt írva. Ez sem eredményezte azonban azt, hogy lassabban menjünk. Kb fél óra és többszörös eltévedés után megtaláltuk Kriti lakását. Miután felkísért a negyedik emeletre megköszöntem neki, hogy hazahozott és még pénzt is akartam adni mielőtt elmegy, de nem fogadta el. Becsengettem, majd amikor Kriti megjelent az ajtóban óriási kő esett le a szívemről.

Ez a sokk aminek a hatása alatt voltam éjszakára sem múlt el. Én azt hittem, hogy ez jobban fog nekem menni és nem leszek ennyire ki a kulturális különbségektől, de lelkileg megviselt ez a nap. Utólag persze megszépülnek és átértékelődnek az élmények, de akkor ezt éreztem.

Bár ezt akkor nem fogatam fel, de ezen a napon tanultam meg azt, hogy a másokba vetett bizom és a hit, hogy minden rendben lesz mennyire fontos. Bátran lehet másokra támaszkodni, segítséget kérni még a kilátástalan helyzetekben is. Mert az emberek szeretnek segíteni. Talán valaki pont azért jön veled szembe, pont azért ül le melléd a buszon, pont azért van éppen ott ahol te, hogy tanítson és adjon vagy pont fordítva neked kell neki adnod valamit magadból. Minden találkozásnak oka van. Az emberek veled vannak és nem ellened. Akkor ezen a napon sokat tanultam az emberi kapcsolatkról és rengeteget alakított az ismeretlen emberekkel szembeni hozzáállásomon.

 


  • 0

Egy nap, amit sosem felejtek el

Category : Traveling

Június 25-én könnyes búcsú után felutaztam Budapestre, hogy másnap kezdetét vegye a két hónapos kaland. Furcsa volt úgy a vonaton ülni, hogy tudtam nem egy vizsga, suli vagy egyéb olyan elfoglaltságaim miatt utazok fel a fővárosba, amik a mindennapjaim részét képezték. 2 óráig csak bámultam ki az ablakon és élveztem, ahogy a szél lágyan simogatja a hajamat.

Eljött végre a várva várt nap, június 26-a. Reggel fél 7-kor ment a gépem. Párizsi átszállással helyi idő szerint este 11 után érkeztem Bombay- ba. Már a reptéren lehetett érezni, hogy ez nem egy szokványos utazás lesz, ugyanis ott közölték velem, hogy állójegyem van, de majd Párizsba intézik a dolgot. Jó előjelek – gondoltam, de érdekes módon nem voltam ideges. Azért azt sejteni lehetett, hogy 9 és fél órát nem kell végigállnom, bár talán egy indiai járaton ez sem lett volna meglepő. Végül úgy volt ahogy Budapesten mondták, kaptam egy helyjegyet és kicserélték a beszállókártyámat. A gépen 500 ülés volt és kivétel nélkül mindegyiken ültek. A felszállásnál is lehetett érezni, hogy egy jóval nagyobb gépet kell felemelnie a kapitánynak, mint amilyenekkel korábban utaztam.  A közel 10 órás út nagyon lassan telt. Egy szemhunyásnyit sem aludtam, ráadásul legbelül az ablak mellett ültem, ahol a mellettem ülő feltehetően indiai férfi folyamatosan fintorgott, vágta a pofákat és minden alkalommal egy nagyot sóhajtott, amikor ki akartam menni WC-re.

Helyi idő szerint éjfél körül szállt le a repülő. A reptérről való kijutás nem volt olyan egyszerű, mint gondoltam. Az első lépés a vízumpecsét elintézése volt. Ekkor tapasztaltam meg először hogy az indiaiak angol kiejtése mennyire eltér az európaiakétól. Amikor ujjlenyomatot vettek tőlem egyszerűen a ’fingers’ (ujjak) szót képtelen voltam megérteni. Még szerencse, hogy a mellettem álló indiai lány számomra érthető angol kiejtéssel elismételte, amit az ügyintéző kért tőlem.

Miután megkaptam a pecsétet egy óriási folyosón kellett végigmennem, aminek a végén a bőröndöket lehetett felvenni. Az AIRFRANCE utasok csomagjai a 7-es szalagon jöttek ki. Természetesen az enyém sehol nem volt. Nem hittem el, hogy ez történik velem. Itt vagyok végre Indiában, amit annyira vártam. Körülvesznek ezek a színes bőrű idegen emberek, fura akcentussal beszélnek hozzám és folyamatos problémákat gördít elém az élet. Tényleg ezt akartam?

Már csak én voltam a teremben, éppen a  jegyzőkönyvet írtuk az eltűnt csomagról, amikor az egyik ügyintéző észrevett egy nagy kék táskát a terem végében. Egy szót sem szólt, én nem is láttam, hogy elment érte. Pár perc múlva visszatért a táskámmal az ölében. Nem hittem a szememnek. Annyira megörültem, hogy a nyakába ugrottam. Nagyon furcsán nézett mert Indiában nincs effajta testi kontaktus a nők és a férfiak között. Akkor abszolút nem érdekelt, hogy mit gondol. Megköszöntem neki a segítségét és a csomagommal együtt boldogan távoztam. Amikor kiértem már hajnali 3 volt. Felhívtam Kriti-t, akinél terveim szerint pár napot fogok eltölteni. Megkérdeztem tőle, hogy jó-e neki ha ilyen későn megyek vagy inkább maradjak a reptéren és majd holnap délelőtt találkozunk. Bárhol el tudtam volna viselni az éjszakból még hátramardt pár órát, habár nagyon jól esett volna rendes ágyban aludni. A telefonban kellemes lágy hangja volt. Azt mondta, hogy meg ne próbáljak ott maradni, azonnal fogjak egy taxit és menjek hozzá.

Amikor kiléptem a reptér épületéből azonnal megcsapott a magas páratartalmú levegő. Úristen. Mi ez? Ez végig ilyen lesz? Úgy éreztem megfulladok.

Találtam taxit, ami elég drága volt, de most minden pénzt megért hogy ágyban aludhassak. Még mindig a torkomban dobog a szívem ha arra a fél órás útra gondolok Kritiék házáig. Én olyan vidékről jövök, ahol a sofőrök a KRESZ szabályait betartva közlekednek, működnek a közlekedési lámpák és vannak zebrák. Úgy tűnik a közúti közlekedés pokoli bugyrába érkeztem.  A sofőr ha kell ha nem dudált. Néha-néha azt éreztem, hogy olyan ez neki mint nekem a levegővétel. Nem tud dudaszó nélkül létezni. A templomok előtt kettes sorban aludtak az emberek a poros földön. A kutyák és a tehenek úgy sétálgattak az út közepén, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. És nekik az is volt. 3 perccel azelőtt, hogy megtaláltuk volna Kriti lakását, leszakadt az ég. Olyan mértékben kezdett el esni az eső, hogy én olyat még nem láttam. Nem lehetett kivenni az épületeket és azt sem, hogy merre folytatódik az út. Az ügyes sofőrnek valahogy csak sikerült és pár percen belül végre megérkeztünk. A nap zárásaként jól eláztam. Lezuhanyoztam hideg vizzel (csak az volt), még egy órát beszélgettünk Kritivel, de nem bántam, mert úgysem tudtam volna aludni annyira fel voltam dobódva. Majd 5 óra környékén mindketten nyugovóra tértünk.


  • 0

Is India really dangerous?

Category : Interesting story

Surprisingly I was so calm one week before my journey, however, I counted the days back and every day when I woke up the first thought coming to my mind was something concerning my trip. The days were passing quickly. I had some exams left, went to teach and tried to make my family calmed down as they worried a lot because of my visiting to this dangerous country.

People asked me the same question many times not only in my country but also in India what was the following: “What did your family say when you told them you want to go to India?” Actually, there was no question like this, however, I normally answered that they worried a lot at the beginning but in time when the realized everything is organized and planned, they were ready to let me go. It was just partly true.

Worrying was mostly because they have never been there so do not have personal experiences, that’s why they could get information only in two ways. Firstly they asked people who traveled to India in organized groups. I’m sure it was a challenging experience for them as well but it’s totally different to travel in groups than alone. Those people who have never traveled alone, don’t even know how different it is. However they all mostly had bad experiences, I was open to being shared. The second way was worst because they judged India according to the TV news. On the mainstream TV channels, the shared news are not completely true. For some reasons they try to mislead people and make them think India is a very dangerous country. The news had shown the dirty streets, many homeless people, pauperism, kidnapping, sexual violence, low quality of life, etc… Most people in Europe judge everything based on their smelling and hearing. We create categories in the system. In most cases, there are only two ones: good and bad. Clean is good, dirty is bad. Love is good, fear is bad. We think we are on the middle of everything. People who are living on a better quality of life than us, they have a so cool and enviable life (even if they got their wealth from unfair businesses), but those people who are living on a lower quality of life, are so miserable and poor. We judge people based our status and circumstances.

Of course, I am not saying that all the parts of India are safe. There are some districts inside the cities where it’s not proposed to visit not only for tourists but for locals as well. It’s the same in other countries worldwide such as the favelas in Rio, some parts of the 8th district in Budapest, slums in New York, Rome, Berlin and I would mention any other city. Obviously, you need to keep the dress code and some rules in behavior, just like in other places.

In Hungary, many people told me that I need to be very careful because there are a lot of crimes there. According to them, the most common is the sexual violence against the girls. I checked some details on the Internet. Well, the truth is that 34651 girls were raped in 2015 in India that is 0,00026 % of the whole population (1,324 billion people). It means that every 38462nd person is raped in the Asian country. However I didn’t find a full European statistics, I analyzed four countries based on the same details. In 2015 the annual raped number was 5920 in Sweden, 24043 in England and Wales together and 6932 in France. If I sum up these numbers it’s already more than the Indian data even I am talking about only four less populated countries. For me, the biggest surprise was the data of Sweden as every 200th person was raped there in 2015.  (every 34651st in India). Based on this small research you have more chance to be raped in this four European countries than in India.  So I just raised the question. Is India really dangerous and Europe safe? Do we really need to worry more about people who visit the Asian country than the ones who go on vacation to Sweden?

I found the details mentioned above from official publications that you can also check with the link of the side below this text:

http://www.france24.com/en/20150811-reported-rapes-france-jump-18-five-years

http://www.aljazeera.com/news/2016/08/india-34000-cases-rape-reported-2015-160831140518208.html

https://www.thelocal.se/20170112/swedens-2016-crime-stats-analyzed


  • 0

Why India?

Category : Interesting story

One year ago, I have just arrived from Portugal where I have spent 6 months as an exchange student. From this period I got more I have ever hoped: a lot of experiences, adventures, unforgettable minutes, hours and days. I visited more Portuguese islands and cities. However I liked traveling with my friends there, I loved the most when I could go for backpacking trips. I have never done this kind of trip before, so everything was amazed me.  Getting somewhere I have never been, getting lost in the city, letting yourself dependent on the local’s help and kindness, letting the things happen and being open to everything. That was the time I realized I want to travel, but not to the neighbourhood countries. I want to visit places where people live and think in a different way, get to know different cultures. I was always impressed by South America, but I was sure I will spend there more than just some months. That time I started to be interested in the conscious lifestyle which made a lot of changes in my life, mainly in terms of eating habits, the way of thinking, doing sports and treating myself. More specifically, I have been eating fruits and vegetables instead of eggs and meats, doing yoga instead of running, concentrating on the prevention instead of taking medicines.

I was increasingly interested in yoga as much as it became the part of my daily life. I did it every single day in the mornings and I was looking for the opportunity how I can do some extra practice. After I studied the philosophy behind the exercises, I realized I must travel to the motherland of yoga, namely India.

From the moment of this realization, the first and only one goal was to save money for the flight ticket. That time I didn’t finish the university so I needed to go to classes for some hours every day. I was pretty sure I don’t want to spend the rest of my free time with working either as an administrator in the office or as a shop assistant in a mall. I tried out several student jobs but I didn’t really like none of them.

I wanted to get a job what I can really enjoy and I am not just doing it because of any compulsion or the money. In my every day’s life and also in AIESEC I really liked helping to others, supporting them and teaching something. Since I loved writing, reading and speaking in English, the English private classes seemed to be the most obvious. I just searched for whether I have the opportunity to advertise online. Well, I had. After some days, several people contacted me. At the beginnings, I had three students, but when the time was passing I got more, therefore I could buy  the ticket in January. I’m going to spend 2 months in India in the summer. It’s incredible. I couldn’t believe that. I cannot wait for it.

In the next months, I still needed to organize some stuff such as visa, vaccinations, accommodations and different events like volunteer job or yoga camp. The time passed very quickly and suddenly I was in Budapest Airport with the boarding card in my hands. I was scared and excited at the same time, but in particular, I was curious about everything.  If I cross into this gate, there is no way back. In some seconds I am going to enter to somewhere what I could not have even imagined how different, strange and amazing it is.

I was really happy to be succeed in it, however  this year was not always fun. Some days I was in the university from the morning till 4 in the afternoon, then I went to teach in one place at 6, then in another at 8. I got home after 10 when I could do only two things: taking a warm shower and going to the bed. Every day I noted down my daily incomes and expenses. It helped me a lot not to spend money for pointless and useless stuff. I collected the weekly promotion newspapers of the supermarkets, so I could buy the goods on the best prices. In every 2-3 weeks I took the saved money to my grandmother who was the best bank ever. She didn’t even take away from it, but increase the amount in some cases.

I believe that my story can be a message for everybody who thinks firstly traveling even outside of Europe is very expensive and impossible and secondly working is only possible in a company where you work for the boss’s profit and 500 Ft (1,5 euros) per an hour while you get only 30 minutes lunch break or not even that much. Of course, it’s just an example but so common in case of the student jobs as I see.  I am not willing to do things what I don’t want, is bad for me and piss me off. Based on this values anybody can travel who wants. The only one question is when your dreams come true.


  • 0

Change

Category : Interesting story

„The  only thing that is constant is change.” (Heraclitus)

My way of thinking, my behavior and my attitude were changed apparently overnight, which affect my environment. I clearly remember myself when three years ago I was waiting for my first exam period with full of curiosity. Then two years ago I lost my interest in the university, I thought that the knowledge doesn’t exist what I can’t get in practice, I felt it’s not useful and necessary to attend the classes, the exam period was really suffering for me. Last year in this time I have already known, that a life changing adventure was waiting for me in Portugal. Now as I’m looking back to this three years, I feel I can’t fit into the atmosphere of the university because of my huge personality changes.

It’s like I would jump from point A to B in a flash, but the truth is that it was an accurately planned process. Who planned it? Not me for sure. I believe that we were born to the earth because we have the task to do. We don’t know this task beforehand because it would be so easy.  We must find and fulfill it during our life.
What is my task?
I have no idea.
When will I find it?
I have no idea.

But I know one thing. Everybody steps into my life to teach something to me. Every life situation comes in order to improve me. Anywhere I go in the world it’s because I have a common task with those people, situations, and problems. The current economical and political situation, the standard of living and the educational and healthcare situation are not influencing my choice. The followings motivate me more. Culture and habits I’m interested in. Countries, where the way of thinking and habits of habitats are the closest to mine. Based on this I prefer two continents: South America and Asia. To be more concrete the two first place on my bucket list are Brazil and India.

Many people think that these countries are so far and so dangerous that even if I can save enough money for the flight ticket, I will definitely starve to death or somebody kills me on the first day. These people don’t understand me at all. I don’t go for sightseeing. I don’t want to go to India to take a look at the Taj Mahal, but to get to know the local people, their culture, habits, foods, daily lives, what they think about their country, women’s equality, marriage, birth, and reincarnation. I believe a journey like this contributes to my self-development. My goal is not ticking off another country on the list, but to shape my way of thinking through this experiences and to find my way in this life.

Every people before a big change gets a sign, which says: “Hellllooo, you  don’t live your life in a good way, stop for a while and rethink your life.” For example, these signs can be a transportation accident, what you survive,  a malignant tumor, a heart attack or any other healthcare disease. Those people who suffered from this diseases and had accidents says in many cases:

“I was lucky because I survived.”

“I was lucky because I got well.”

The fortune doesn’t exist. This kind of life situation is always a sign that you need to change something. Of course, it’s your choice. You can also decide that you want to change nothing, but I’m sure that you will get signs showing you that you are living your life in a wrong way. How many times have been hearing from any old lady, who her tumor has returned for three times or from a man who had a car accident for two times? Until you don’t admit that you arrived before changes, you will get signs again and again.

My case is not connected to any accident or disease. The life wasn’t so cruel with me. Perhaps the reason is that I felt subconsciously I need to change. In that time I used to eat cheeseburger and gyros all the time. I never cooked. There was a month when I didn’t use to eat any fruit. I used to hate the most of the vegetables, sleep just a bit and be always tired. I believed everything that I have heard without checking or calling into questions the information. I didn’t really use to have any opinion because my knowledge was insecure. In this life situation, I met somebody, who had a strongly determined opinion about all of those things we spoke with. We can call him Béla. Béla was spiritual. Béla didn’t eat meat. Béla was talking about those kinds of things what I have never heard about beforehand. For example, he asked me what I think about what’s the opposite of love. I didn’t know what to say for this question because earlier  I have never thought about this. He said: the fear. I didn’t understand. As I didn’t understand many things. After that, it still happened for several months. Despite that, I felt my life was changing, my habits were the same (cheeseburger, less fruit). Then I was traveling to Portugal where the things calmed down. Béla didn’t impact on me like before. But I changed a lot. I was not willing to follow the crowd during my Erasmus, I rather choose to live according to my rules and I have done what I wanted. After when I had come home the real changes started. It happened so fastly that I still don’t understand. I started to do yoga, concentrate on myself instead of the outside world, eat healthily, set my own values.

I feel that I am going in the right direction.


  • 0

Valóban veszélyes India?

Category : Interesting story

Érdekes módon az utazás előtti hét viszonylagos nyugalomban telt. Nem izgultam különösképpen, persze már visszafelé számoltam a napokat, amik gyorsan teltek egymás után. Maradt még pár vizsgám, jártam tanítani, emellett próbáltam nyugtatni a családomat, hogy minden rendben lesz. Én pont annyira voltam nyugodt, mint amennyire ők idegesek.

Sokszor kérdezték tőlem itthon és később Indiában is, hogy mit szól a családom, hogy fogom magam és egy hátizsákkal elindulok egy teljesen idegen országba. Erre mindig valami olyasmit válaszoltam, hogy kezdetben féltettek, majd amikor látták, hogy minden le van szervezve,  megnyugodtak és örömmel engedtek útnak. Persze ez leegyszerűsítve így is volt, azért közel sem ment ilyen gördülékenyen a dolog.

Ez a féltés leginkább abból adódott, hogy nem tudtak saját tapasztalataikra támaszkodni, ugyanis még Ázsiában sem jártak. Ezért olyan ismerőseiktől szereztek információkat, akik csoportos utazás formájában látogattak el India egyes részeire és tértek haza főleg negatív tapasztalatokkal. Bizonyára ezeknek az utaknak is megvolt a maga szépsége, azonban feltehetően nem jártak olyan szent helyeken, ahol már a levegővétel is felér egy komplex spirituális élménnyel.

Egyedül utazni viszont teljesen más. Aki  csak csoportban utazott eddig, nem is érti mennyire. Ennek ellenére ezeket a történeteket is szívesen hallgattam, hiszen a negatív tapasztalat is tapasztalat. A probléma ott kezdődött, amikor a TV-ben elhangzottak alapján ítélték meg ezt a csodás országot ugyanis a különböző csatornákon  olyan hírek keringenek Indiáról, melyeknek igencsak megkérdőjelezhető az igazságtartalma illetve különböző nézőpontból különbözőképpen értelmezhető. Mert mit mutat a TV? Koszos utcákon élő emberek, tömegnyomor, emberrablás, szexuális erőszak, alacsony életminőség stb..Az anyag fogságában élő európai ember csak a szaglása és látása alapján ítéli meg Indiát. Ami koszos az rossz, ami tiszta az jó. Skatulyákat gyártunk, ami alapján anélkül, hogy ismernénk, minősítjük nemcsak a városokat és a kultúrákat de az embereket is. Én vagyok az origó, aki nálam magasabb életszínvonalon él annak jaj de szép, menő élete van (még akkor is ha az az életminőséget nyújtó matériákat erkölcstelen módon szerezte meg), viszont azokat az embereket akik nálam alacsonyabb életszínvonalon élnek szánalommal vetem meg azt gondolva, hogy szegény szerencsétlen, csak ennyi jutott neki. Minden egyes embert, akivel találkozunk életünk során saját magunkhoz mérünk és ítéljük meg az alapján, hogy mi milyenek vagyunk. Tehát minden egyes emberi kapcsolat lényege, hogy a másikon keresztül milyennek látom önmagam.

Természetesen nem állítom, hogy minden része biztonságos Indiának. A városokon belül vannak olyan negyedek, ahová nem csak turistáknak, de a helyieknek sem tanácsos ellátogatni. Ugyanúgy ahogy a világ többi országában, például Rio-ban a favelák, Budapesten a 8. kerület egyes részei, New York szegénynegyede, Roma, Berlin, de akármelyik várost említhetném. Persze bekell tartani bizonyos szabályokat öltözködés és viselkedés terén, bár ez szerintem szintén minden országban így van.

Gyakran hallottam (főleg nagymamáktól), hogy Indiában rengeteg a bűncselekmény , azon belül is leggyakoribb a fiatal lányok ellen elkövetett szexuális erőszak. Utánanéztem egy kicsit a dolognak . Nos, valóban 2015-ben 34.651 lányt erőszakoltak meg Indiában, ami a 1,324 millárd lelket számláló ország népességének 0,0026 %-a. Ez azt jelenti, hogy minden 38462-dik embert esett erőszak áldozatául az ázsiai országban. Bár európai összstatisztikát nem találtam erre vonatkozóan,  4 európai ország ugyanezen adatait megvizsgáltam. Svédországban 5920, Angliában és Walesben összesen 24043, míg Franciaországban 6932 embert erőszakoltak meg 2015-ben. Ez így summázva már több mint az összindiai adat, ugyanis csak az említett 4 országban 36899 embert erőszakoltak meg, ami a népességükhöz viszonyítva hatalmas arány. Számomra meglepő és egyben elképesztő, hogy Svédországban minden 200-dik embert megerőszakolták abban az évben. (Indiában minden 34651-diket) Ezen adatok alapján mind a négy európai országban statisztikailag nagyobb esély van rá, hogy akár egy oda látogató turistát megerőszakolnak, mint Indiában. Bennem a kész tényekre támaszkodva is felmerült a kérdés, hogy valóban veszélyes-e India és biztonságos-e Európa? Tényleg jobban kell féltenünk azokat a honfitársainkat, akik az ázsiai országot választják, mint akik Svédországba látogatnak?   (Ezen adatok hivatalos publikációkból származnak, amelyek forrását a bejegyzés végére belinkeltem.)

Források:

http://www.france24.com/en/20150811-reported-rapes-france-jump-18-five-years

http://www.aljazeera.com/news/2016/08/india-34000-cases-rape-reported-2015-160831140518208.html

https://www.thelocal.se/20170112/swedens-2016-crime-stats-analyzed

 


  • 0

Miért éppen India?

Category : Traveling

Egy évvel ezelőtt jöttem haza Portugáliából. A fél éves Erasmus programtól többet kaptam, mint amit legszebb álmaimban reméltem. Számtalan élményt, barátságot, felejthetetlen perceket, órákat és napokat. Több portugál szigetre és városba is ellátogattam. Bár az ottani barátaimmal is szerettem utazni, az az érzés nyűgözött le leginkább, amikor egyedül, egy hátizsákkal vágtam neki az ismeretlennek. Ilyen élményem nem volt korábban. Megérkezni valahová, ahol még sosem jártam, eltévedni a városi forgatagban, a helyiek segítőkészségére és kedvességére támaszkodni, mindenre nyitottnak lenni és hagyni hogy a napok csak úgy folyjanak a saját medrükben. Imádtam ezeket a napokat. Abban a pillanatban tudatosult bennem, hogy utazni akarok. De nem Európában. El akarok látogatni olyan országokba, ahol az emberek máshogyan élnek és gondolkodnak, megismerni olyan kultúrákat, amik különböznek az enyémtől. Dél-Amerika mindig is vonzott, de úgy éreztem és most is úgy érzem, hogy ott több időt szeretnék tölteni egy-két hónapnál. Akkoriban kezdett el érdekelni a tudatos életmód, amely megannyi változást idézett elő bennem. Tojás helyett avokádó, hús helyett zöldség, futás helyett jóga, gyógyszer helyett megelőzés és magamra figyelés.

A jóga egyre inkább kezdett érdekelni, olyannyira, hogy a mindennapjaim részévé vált. Minden reggelemet jógával indítottam és kerestem a lehetőséget, hová tudnék eljárni plusz órákra. Amikor egyre inkább beleástam magam a filozófiájába is, akkor jött a felismerés, hogy a jóga őshazájába, Indiába szeretnék utazni.

Onnantól kezdve az volt az elsődleges és egyetlen cél, hogy összegyűjtsem a pénzt a repülőjegyre. Akkoriban még jócskán volt hátra az egyetemből, így tudtam, hogy szeptembertől a napjaim nagy részét ez fogja kitölteni. Abban biztos voltam, hogy a maradék szabadidőmet nem akarom egy irodába zárva adminisztrációval, vagy plazákban ruhák hajtogatásával tölteni. Csináltam már sokféle diákmunkát, de egyik sem nyerte el a tetszésemet.

Olyan munkát szerettem volna végezni, amit élvezek és nem kényszerből, nem csak a pénz miatt csinálom. Rájöttem, hogy az AIESEC-ben is és korábban is akkor éreztem a legjobban magam, amikor segíthettem másoknak, támogathattam őket, megtaníthattam nekik valamit. Mivel imádtam angolul írni, olvasni és beszélni, az angol korrepetálás tűnt a legkézenfekvőbbnek. Gyorsan rákerestem, hogy az interneten van-e lehetőség hirdetni. Hát volt. Pár nap múlva már többen meg is kerestek. Kezdetben 3 tanítványom volt, ami az év során bővült, így januárra össze is gyűlt a pénz a Budapest-Bombay repülőjegyre. Nyáron két hónapot Indiába fogok tölteni. HURRRRRÁÁÁÁÁ!!! Már alig vártam.

A következő hónapokban vízumot, oltást, szállásokat és különböző programokat intéztem. Például egy hetes jógatábort és önkéntes munkát. Ezeknek a szervezése nagyon simán ment. Olyan gyorsan elment ez a pár hónap, hogy egy szempillantás alatt a Ferihegyi Repülőtéren találtam magam kezemben a beszállókártyával, félelemmel, izgalommal de leginkább kíváncsi várakozással. Ha átlépek azon a kapun, már nincs visszaút. Belépek egy olyan világba, amit akkor még elképzelni nem tudtam, hogy mennyire más, mennyire fura és mennyire csodálatos.

Ennek a közel egy évnek, amíg összegyűjtöttem a pénzt nem volt minden perce móka és kacagás. Volt olyan nap, amikor délután 4-ig suliba voltam, aztán 6-ra mentem az egyik tanítványomhoz, 8-ra a másikhoz. Este 10-re nagy nehezen hazaestem. Ilyenkor már csak két dolog foglalkoztatott: egy jó meleg zuhany és a puha ágyikóm. A bevételeimet és a kiadásaimat minden nap vezettem, ami segített abban, hogy ne költsek értelmetlen és hasztalan dolgokra. Sokszor volt olyan hogy összegyűjtöttem a különböző üzletek heti akciós újságait, így a lehető legolcsóbban meg tudtam venni, amire szükségem volt. Az megtakarított pénzemet 2-3 hetente hazavittem mamámhoz, aki a legjobb banknak bizonyult. Nemhogy elvett, még gyarapította is a pénzösszeget.

Úgy gondolom, hogy az én történetem egy üzenet lehet azoknak, akik azt hiszik, hogy utazni akár Európán kívül drága, így lehetetlen, dolgozni pedig csak olyan helyen lehet, ahol a szemét főnök profitjáért és 500 Ft-os órabérért robotolsz és fél óra ebédszünetet vagy még annyit sem kapsz. Persze ez egy sarkított példa, de azt látom, hogy manapság nagyon jellemző a diákmunkákra. Én nem csinálok olyat, amit nem akarok, ami lehúz, ami kikészít és ami feleslegesen veszi el a szabadidőmet. Ezen elvek mentén bárki más is el tud indulni, aki utazni szeretne. Csak idő kérdése, hogy mikor válik valósággá, ami ma még csak álom.