Category Archives: Traveling

  • 0

Egy nap, amit sosem felejtek el

Category : Traveling

Június 25-én könnyes búcsú után felutaztam Budapestre, hogy másnap kezdetét vegye a két hónapos kaland. Furcsa volt úgy a vonaton ülni, hogy tudtam nem egy vizsga, suli vagy egyéb olyan elfoglaltságaim miatt utazok fel a fővárosba, amik a mindennapjaim részét képezték. 2 óráig csak bámultam ki az ablakon és élveztem, ahogy a szél lágyan simogatja a hajamat.

Eljött végre a várva várt nap, június 26-a. Reggel fél 7-kor ment a gépem. Párizsi átszállással helyi idő szerint este 11 után érkeztem Bombay- ba. Már a reptéren lehetett érezni, hogy ez nem egy szokványos utazás lesz, ugyanis ott közölték velem, hogy állójegyem van, de majd Párizsba intézik a dolgot. Jó előjelek – gondoltam, de érdekes módon nem voltam ideges. Azért azt sejteni lehetett, hogy 9 és fél órát nem kell végigállnom, bár talán egy indiai járaton ez sem lett volna meglepő. Végül úgy volt ahogy Budapesten mondták, kaptam egy helyjegyet és kicserélték a beszállókártyámat. A gépen 500 ülés volt és kivétel nélkül mindegyiken ültek. A felszállásnál is lehetett érezni, hogy egy jóval nagyobb gépet kell felemelnie a kapitánynak, mint amilyenekkel korábban utaztam.  A közel 10 órás út nagyon lassan telt. Egy szemhunyásnyit sem aludtam, ráadásul legbelül az ablak mellett ültem, ahol a mellettem ülő feltehetően indiai férfi folyamatosan fintorgott, vágta a pofákat és minden alkalommal egy nagyot sóhajtott, amikor ki akartam menni WC-re.

Helyi idő szerint éjfél körül szállt le a repülő. A reptérről való kijutás nem volt olyan egyszerű, mint gondoltam. Az első lépés a vízumpecsét elintézése volt. Ekkor tapasztaltam meg először hogy az indiaiak angol kiejtése mennyire eltér az európaiakétól. Amikor ujjlenyomatot vettek tőlem egyszerűen a ’fingers’ (ujjak) szót képtelen voltam megérteni. Még szerencse, hogy a mellettem álló indiai lány számomra érthető angol kiejtéssel elismételte, amit az ügyintéző kért tőlem.

Miután megkaptam a pecsétet egy óriási folyosón kellett végigmennem, aminek a végén a bőröndöket lehetett felvenni. Az AIRFRANCE utasok csomagjai a 7-es szalagon jöttek ki. Természetesen az enyém sehol nem volt. Nem hittem el, hogy ez történik velem. Itt vagyok végre Indiában, amit annyira vártam. Körülvesznek ezek a színes bőrű idegen emberek, fura akcentussal beszélnek hozzám és folyamatos problémákat gördít elém az élet. Tényleg ezt akartam?

Már csak én voltam a teremben, éppen a  jegyzőkönyvet írtuk az eltűnt csomagról, amikor az egyik ügyintéző észrevett egy nagy kék táskát a terem végében. Egy szót sem szólt, én nem is láttam, hogy elment érte. Pár perc múlva visszatért a táskámmal az ölében. Nem hittem a szememnek. Annyira megörültem, hogy a nyakába ugrottam. Nagyon furcsán nézett mert Indiában nincs effajta testi kontaktus a nők és a férfiak között. Akkor abszolút nem érdekelt, hogy mit gondol. Megköszöntem neki a segítségét és a csomagommal együtt boldogan távoztam. Amikor kiértem már hajnali 3 volt. Felhívtam Kriti-t, akinél terveim szerint pár napot fogok eltölteni. Megkérdeztem tőle, hogy jó-e neki ha ilyen későn megyek vagy inkább maradjak a reptéren és majd holnap délelőtt találkozunk. Bárhol el tudtam volna viselni az éjszakból még hátramardt pár órát, habár nagyon jól esett volna rendes ágyban aludni. A telefonban kellemes lágy hangja volt. Azt mondta, hogy meg ne próbáljak ott maradni, azonnal fogjak egy taxit és menjek hozzá.

Amikor kiléptem a reptér épületéből azonnal megcsapott a magas páratartalmú levegő. Úristen. Mi ez? Ez végig ilyen lesz? Úgy éreztem megfulladok.

Találtam taxit, ami elég drága volt, de most minden pénzt megért hogy ágyban aludhassak. Még mindig a torkomban dobog a szívem ha arra a fél órás útra gondolok Kritiék házáig. Én olyan vidékről jövök, ahol a sofőrök a KRESZ szabályait betartva közlekednek, működnek a közlekedési lámpák és vannak zebrák. Úgy tűnik a közúti közlekedés pokoli bugyrába érkeztem.  A sofőr ha kell ha nem dudált. Néha-néha azt éreztem, hogy olyan ez neki mint nekem a levegővétel. Nem tud dudaszó nélkül létezni. A templomok előtt kettes sorban aludtak az emberek a poros földön. A kutyák és a tehenek úgy sétálgattak az út közepén, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. És nekik az is volt. 3 perccel azelőtt, hogy megtaláltuk volna Kriti lakását, leszakadt az ég. Olyan mértékben kezdett el esni az eső, hogy én olyat még nem láttam. Nem lehetett kivenni az épületeket és azt sem, hogy merre folytatódik az út. Az ügyes sofőrnek valahogy csak sikerült és pár percen belül végre megérkeztünk. A nap zárásaként jól eláztam. Lezuhanyoztam hideg vizzel (csak az volt), még egy órát beszélgettünk Kritivel, de nem bántam, mert úgysem tudtam volna aludni annyira fel voltam dobódva. Majd 5 óra környékén mindketten nyugovóra tértünk.


  • 0

Miért éppen India?

Category : Traveling

Egy évvel ezelőtt jöttem haza Portugáliából. A fél éves Erasmus programtól többet kaptam, mint amit legszebb álmaimban reméltem. Számtalan élményt, barátságot, felejthetetlen perceket, órákat és napokat. Több portugál szigetre és városba is ellátogattam. Bár az ottani barátaimmal is szerettem utazni, az az érzés nyűgözött le leginkább, amikor egyedül, egy hátizsákkal vágtam neki az ismeretlennek. Ilyen élményem nem volt korábban. Megérkezni valahová, ahol még sosem jártam, eltévedni a városi forgatagban, a helyiek segítőkészségére és kedvességére támaszkodni, mindenre nyitottnak lenni és hagyni hogy a napok csak úgy folyjanak a saját medrükben. Imádtam ezeket a napokat. Abban a pillanatban tudatosult bennem, hogy utazni akarok. De nem Európában. El akarok látogatni olyan országokba, ahol az emberek máshogyan élnek és gondolkodnak, megismerni olyan kultúrákat, amik különböznek az enyémtől. Dél-Amerika mindig is vonzott, de úgy éreztem és most is úgy érzem, hogy ott több időt szeretnék tölteni egy-két hónapnál. Akkoriban kezdett el érdekelni a tudatos életmód, amely megannyi változást idézett elő bennem. Tojás helyett avokádó, hús helyett zöldség, futás helyett jóga, gyógyszer helyett megelőzés és magamra figyelés.

A jóga egyre inkább kezdett érdekelni, olyannyira, hogy a mindennapjaim részévé vált. Minden reggelemet jógával indítottam és kerestem a lehetőséget, hová tudnék eljárni plusz órákra. Amikor egyre inkább beleástam magam a filozófiájába is, akkor jött a felismerés, hogy a jóga őshazájába, Indiába szeretnék utazni.

Onnantól kezdve az volt az elsődleges és egyetlen cél, hogy összegyűjtsem a pénzt a repülőjegyre. Akkoriban még jócskán volt hátra az egyetemből, így tudtam, hogy szeptembertől a napjaim nagy részét ez fogja kitölteni. Abban biztos voltam, hogy a maradék szabadidőmet nem akarom egy irodába zárva adminisztrációval, vagy plazákban ruhák hajtogatásával tölteni. Csináltam már sokféle diákmunkát, de egyik sem nyerte el a tetszésemet.

Olyan munkát szerettem volna végezni, amit élvezek és nem kényszerből, nem csak a pénz miatt csinálom. Rájöttem, hogy az AIESEC-ben is és korábban is akkor éreztem a legjobban magam, amikor segíthettem másoknak, támogathattam őket, megtaníthattam nekik valamit. Mivel imádtam angolul írni, olvasni és beszélni, az angol korrepetálás tűnt a legkézenfekvőbbnek. Gyorsan rákerestem, hogy az interneten van-e lehetőség hirdetni. Hát volt. Pár nap múlva már többen meg is kerestek. Kezdetben 3 tanítványom volt, ami az év során bővült, így januárra össze is gyűlt a pénz a Budapest-Bombay repülőjegyre. Nyáron két hónapot Indiába fogok tölteni. HURRRRRÁÁÁÁÁ!!! Már alig vártam.

A következő hónapokban vízumot, oltást, szállásokat és különböző programokat intéztem. Például egy hetes jógatábort és önkéntes munkát. Ezeknek a szervezése nagyon simán ment. Olyan gyorsan elment ez a pár hónap, hogy egy szempillantás alatt a Ferihegyi Repülőtéren találtam magam kezemben a beszállókártyával, félelemmel, izgalommal de leginkább kíváncsi várakozással. Ha átlépek azon a kapun, már nincs visszaút. Belépek egy olyan világba, amit akkor még elképzelni nem tudtam, hogy mennyire más, mennyire fura és mennyire csodálatos.

Ennek a közel egy évnek, amíg összegyűjtöttem a pénzt nem volt minden perce móka és kacagás. Volt olyan nap, amikor délután 4-ig suliba voltam, aztán 6-ra mentem az egyik tanítványomhoz, 8-ra a másikhoz. Este 10-re nagy nehezen hazaestem. Ilyenkor már csak két dolog foglalkoztatott: egy jó meleg zuhany és a puha ágyikóm. A bevételeimet és a kiadásaimat minden nap vezettem, ami segített abban, hogy ne költsek értelmetlen és hasztalan dolgokra. Sokszor volt olyan hogy összegyűjtöttem a különböző üzletek heti akciós újságait, így a lehető legolcsóbban meg tudtam venni, amire szükségem volt. Az megtakarított pénzemet 2-3 hetente hazavittem mamámhoz, aki a legjobb banknak bizonyult. Nemhogy elvett, még gyarapította is a pénzösszeget.

Úgy gondolom, hogy az én történetem egy üzenet lehet azoknak, akik azt hiszik, hogy utazni akár Európán kívül drága, így lehetetlen, dolgozni pedig csak olyan helyen lehet, ahol a szemét főnök profitjáért és 500 Ft-os órabérért robotolsz és fél óra ebédszünetet vagy még annyit sem kapsz. Persze ez egy sarkított példa, de azt látom, hogy manapság nagyon jellemző a diákmunkákra. Én nem csinálok olyat, amit nem akarok, ami lehúz, ami kikészít és ami feleslegesen veszi el a szabadidőmet. Ezen elvek mentén bárki más is el tud indulni, aki utazni szeretne. Csak idő kérdése, hogy mikor válik valósággá, ami ma még csak álom.


  • 0

Stoppal haza

Category : Traveling

 

2017 április 28. péntek, reggel 8 óra. Éppen az ágyamban fekszem és, azon gondolkodom, hogy mi csináljak hétvégén. Nincs kedvem hazamenni, nincs kedvem Pesten maradni. Nincs kedvem pihenni.  Nincs kedvem tanulni. Nincs kedvem írni, most mégis írok. Utazni akarok. MOST RÖGTÖN.

Ekkor eszembe jutott, amikor Madeirán a reptérről Funchal városa felé kezdtem sétálni az autópálya mellett, csak azért, mert túl drágának találtam a reptéri transzfert. A 25 km-es táv első km-e után éreztem, hogy ez a terv egy 20 kilós bőröndöt magam után húzva papucsban csoszogva nem biztos, hogy megvalósítható. Arra gondoltam, hogy jól jönne egy kis segítség vagy valami csodapor, amivel a szállásom elé tudok teleportálni. Abban a pillanatban lassított le mellettem egy autó és csodapor híján felajánlotta, hogy elvisz a szállásomig.

Most is valami ilyesmire vágytam; nekiindulni az ismeretlennek, úgy hogy nem tudom mi fog történni. Ezt is tettem: elhatároztam, hogy hazastoppolok Mezőkövesdre. A napi teendőim után vettem 3 banánt és 2 almát, hogyha bármi történne azért ne haljak éhen. Metróval elmentem a Mexikó útig, ahonnan elkezdem sétálni az autópáya felé. Időközben rákezdett szakadni az eső, ami nem éppen ideális stoppoláshoz. Tudtam, hogy az autópályáig nem mehetek ki, mert ott elvileg tilos ezt a tevékenységet űzni. Ezért beálltam egy buszmegálló mögé, ahol feltehetően lassabban közlekednek az autók. Majd a hüvelykujjamat felmutatva az a forgalommal szembe fordulva a járda szélén álltam a szakadó esőben. 5 perc elteltével az esőzés oly mértékben fokozódott, hogy jobbnak láttam egy picit szüneteltetni a dolgot, ezért a leültem a fedett buszmegálló padjára. Pár perc után ismét felálltam, amikor hirtelen a semmiből egy korombeli fiú közeledett felém. Először azt hittem, hogy ő is stoppolni akar, azonban csak csodálkozva annyit kérdezett, hogy mi csinálok itt egymagam. Válaszoltam neki, bár azt hittem ez egyértelmű. – Hazafelé tartok és  várom, hogy valaki felvegyen.
Nagyon szabadkozott, hogy ő sajnos pesti, de a határon belül bárhová el tud vinni. Tökéletesen elegendő. Az M3-as és M0-as autópálya találkozását választottam. Szívesen utaztam volna vele egészen Mezőkövesdig, mert nagyon jól elbeszélgettünk.
Miután kitett megkerültem a benzinkutat és kiálltam a parkoló mellé. Ez nagyon jó választásnak bizonyult, mert fél perc után lelassított mellettem egy autó. Két nagyon mai, felnyalt hajú fiú ült benne.

Merre mentek? – kérdeztem.
Attól függ mit tudsz nyújtani – hangzott a meglepő válasz.
Sajnos semmit. – Feleltem, majd továbbhajtottak.

Ezután az incidens után pár perccel megállt egy 20 éves fiú mellettem, aki a mogyoródi lehajtóig vitt el. Itt aztán nagyon nehéz volt stoppolni. Fél óráig álltam, de senki sem vett fel. Zsibbadt a kezem és kezdett sötétedni. Ez így nem lesz jó, mert nem haladok semerre, így úgy döntöttem elkezdek sétálni az autópálya mellett. Talán 15 métert tehettem meg, amikor lelassított mellettem egy kisbusz, akik Miskolcra mentek. Tökéletes. Jobb nem is lehetne. A 12 személyes kisbuszban 18 roma munkás tartott hazafelé. (Többen a csomagtartóban.) Viszont elől „véletlenül” még pont volt egy szabad hely. Egészen Mezőkövesd határáig vittek. Útközben sokat beszélgettünk, hiszen jócskán volt időnk.
Érdekes volt megismerni olyan embereket, akiknek különböző a világlátásunk, etnikai hovatartozásunk és lehetőségeink. Olyan értékekkel és tulajdonságokkal bírnak, ami tiszteletreméltó és becsülendő minden magyar ember számára. Céljuk nem kisebb, minthogy minden feltételt biztosítanak a családjuknak, hogy a gyerekeik olyan sportot űzhessenek amit szeretnének, olyan ruhákban járhassanak, ami tetszik nekik és később olyan pályát választhassanak, ami valóban érdekli őket. Ezért dolgoznak. Könnyű volt elhelyezkedniük, bár azért találkoznak diszkriminációval. (Ezt a szót először nem értették, de miután elmagyaráztam, nagyon hálásak voltak érte.)

Utam során ezek a párbeszédek hangzottak el legtöbbször:

Miért stoppolsz?
Mert nem akartam két órát semmittevéssel tölteni a vonaton.
Nem félsz? Nem. Aminek meg kell történnie, az úgyis megtörténik. Inkább izgatott vagyok, mert nem tudtam mi(k) és ki(k) vár(nak) rám.
Ez nem veszélyes? Nem, amíg tudod hogy minden esemény a fejlődésedet szolgálja.
Ez normális dolog?
Mit jelent a normális? Lehet neked normális a főnököd által kiadott feladatokat elvégezni, annak érdekében, hogy a cég minél nagyobb profitot érjen el. Nekem nem az. Neked normális fejfájásra vagy álmatlanságra bevenni egy bogyót, azonban nekem nem az. Esetleg, hogy lakásra és autóra gyűjtesz, mert ez az élet rendje, azonban én ezt nem tartom normálisnak. Ez mind-mind annak a függvénye, hogy az eseményeket kinek a szemszögéből nézzük.


  • 0

Let’s go to the party!!! But why?

Category : Traveling

When I started to share my stories,  I promised myself that I will share all the stories including the wrong ones. Now a kind of the wrong story is coming. Currently, I am living with 7 Erasmus students together.

You shouldn’t have illusions. Everybody knows why the majority of young people wants to go for Erasmus… because of the parties. That’s why my flatmates go out more times per week. Going to a club/pub is so popular for them. It means that they drink something at home till 1 am, after go somewhere and arrive back at 8-9 am. Sometimes I meet them in the morning because I often get up that time. I don’t have any problems with this kind of parties because I can sleep at night.

The house parties happen more rarely what they organize in the living room. There were two this kind of it so far. The second one was last weekend.  I tried to oversleep the first one a month ago, but this plan wasn’t successful. I changed the strategy now. I was thinking it’s not appropriate to judge something without giving a chance to them. I may like it. I went to the downstairs where the  Mexican girls live. I brought the glasses of palinka with me. We were talking. They drunk my palinka and I tasted their Mexican drink with mango. We felt good. I wished to stay there all night.

But we went to the upstairs.

Everybody just was standing and was speaking with their own friends. They didn’t want to get to know each other.  They weren’t smiling. They weren’t dancing but the music was so loud. I didn’t feel they enjoyed the party. The noise was so loud as well. I heard neither my voice nor other ones.

Then we went to a club, where I felt myself worst than at home. People didn’t pay attention to each other, stepped on my foot many times and strongly pushed me. They didn’t even say “desclupe” (excuse me) and “obrigado” (thank you). The boys looked at the girls as the lion does to his prey when he is so hungry.

The smoke hurt my eyes so much.

After some hours a Mexican girl felt sick. Gabi caught a cold and her voice was going. She wanted to go home. I grabbed the opportunity to take her home. In the entrance door, we just realized we didn’t have keys, rang many times but nobody opened the door. They must be sleeping at 4 am. I suggested to Gabi that we should find a warm place to stay because we were standing in the cold of early morning which was not that good for Gabi’s illness. We found a bank where it was warm enough. We spent there 2 hours until the others arrived.

Gabi calmed down. Her voice was coming back and she was grateful because I accompanied her. She didn’t understand why I am so calm. Actually, I also didn’t understand. I used to be in panic in similar situations and blamed everyone else for everything expect me. Now I felt I don’t have any problem. I am in a warm, calm place with Gabi who we didn’t really know each other so the chance was given to change it.

However mostly negative things happened with me, I didn’t consider it such a negative ones, rather I transformed it to positive. It was interesting to observe people. What they call “party” and “having fun”? Are they really feeling good? Are they really having fun? Is that good that they do things what they wouldn’t do it without the influence of alcohol or they are lying all day because of the hangover? Does it really worth for some pleasant hours? Or do they just live their life according to the social expectations because they think there is no other choice?

I tell you a secret. You always have another choice. We can always decide that we don’t want to do the same things what others do. We don’t need to follow the crowd just because that’s the expectation. The time is passing so fastly to not to do things what we really wouldn’t like.


  • 0

Bulizzunk! De miért???

Amikor elkezdtem megosztani a történeteimet csak egy dolgot fogadtam meg. Őszinte leszek akkor is ha kellemetlen, rossz élmények érnek. Most egy ilyen történet következik.

Jelenleg 7 korombeli erasmusos diákkal élek együtt. Fiúk, lányok vegyesen.

Nincsenek illúzióim. A többség a bulik miatt jött erasmusra.

Ennek megfelelően heti 4-5 alkalommal buliznak a lakótársaim. Szerencsémre gyakoribbak a kijárós bulik, ami azt jelenti, hogy 1-ig itthon “melegítenek”, ezután elindulnak és reggel 8-9 környékén jönnek haza. Ilyenkor gyakran találkozunk, mert ekkor szoktam reggelizni. Ezekkel a bulikkal semmi gondom nincs, az éjszaka nagy részében aludhatok.

Ritkábbak a házibulik, amit természetesen a nappaliba szerveznek. Ilyenből eddig kettő volt.

Az előző hétvégén volt a második. Az elsőt – egy hónappal ezelőtt – megpróbáltam átaludni. Sikertelenül.

Most stratégiát váltottam. Úgy gondoltam, hogy nem helyes az, hogy elítélek valamit anélkül, hogy adtam volna neki egy esélyt. Még az is lehet, hogy tetszeni fog – gondoltam akkor.

Lementem a mexikói lányokhoz, akik eggyel alattunk laknak. Levittem a kis pálinkás üvegeimet, amit még otthonról hoztam. Beszélgettünk. Ők megkóstolták a pálinkát, én pedig a mangós mexikói italukat. Jó volt a hangulat. Jól elvoltunk. Legszívesebben ott maradtam volna egész este.

Felmentünk.

Mindenki csak állt és a saját barátaival beszélgetett. Nem ismerkedtek az emberek. Nem mosolyogtak. Nem táncoltak, pedig üvöltött a zene. Nem látszott rajtuk, hogy élveznék, hogy itt vannak.

Nagy volt a hangzavar. A saját hangomat nem hallottam nemhogy a másikét.

Berekedtem.

Ezután elmentünk egy club-ba, ahol számomra még elkeserítőbb volt a helyzet.

Nem figyeltek egymásra az emberek. Számtalanszor ráléptek a lábamra és meglöktek. Ott már nem hangzott el egy “desculpe” (elnézést) vagy egy “obrigado” (köszönöm).

A fiúk úgy néztek a lányokra mint az oroszlán a zsákmányára, amikor már nagyon éhes.

A cigi füstje csípte a szememet.

Szerencsémre pár óra múlva az egyik mexikói lány beteg lett. Megfázott és elment a hangja. Haza akart menni. Megragadtam az alkalmat és vele mentem. A bejárati ajtóban derült ki, hogy egyikünknek sincs kulcsa. Csengettünk többször is, de akik otthon maradtak nem nyitottak ajtót. Valószínűleg hajnal 4-kor már aludtak.

Azt tanácsoltam Gabi-nak, hogy keressünk valami meleg helyet, ugyanis az ő betegségének nem igazán tett az jót, hogy egy helyben álltunk a hajnali hidegben. Találtunk egy bankot, ahol jó meleg volt. Bementünk. Majd ott töltöttünk 2 órát, amíg a többiek hazajöttek.

Gabi megnyugodott. Visszajött a hangja és hálás volt, amiért hazakísértem. Nem értette, hogy mért vagyok ilyen nyugodt. Igazából én sem értettem. Régen hasonló helyzetekben pánikoltam, stresszeltem és mindenkit okoltam magamon kívül a történtek miatt.

Most úgy gondoltam, hogy semmi probléma nincs.

Egy meleg, csendes helyen vagyok Gabival, akivel nem igazán ismerjük egymást. Kaptunk 2 órát a sorstól, hogy ez változzon és olyan jót beszélgettünk, hogy azt éreztem, ezért a két óráért megérte ébren maradnom ezen az éjszakán.

Bár szinte csak negatív dolgok történtek velem, nem annak éltem meg, hanem nagyonis pozitívnak. Érdekes volt megfigyelni az embereket. Hogy mit neveznek bulinak, szórakozásnak? Tényleg jól érzik magukat? Tényleg szórakoznak? Jó az ha az alkoholos befolyásoltság alatt olyanokat tesznek, amiket egyébként nem tennének? Jó másnap egész nap fetrengeni pár kellemesnek tűnő óráért cserébe? Vagy csak a társadalomi elvárásoknak próbálnak megfelelni, mert úgy gondolják hogy nincs más választásuk???

DEE!!! Mindig van más választás. Mindig dönthetünk úgy hogy nem megyünk a tömeggel. Nem állunk be a sorba csak azért mert mások azt várják el tőlünk. Nagyon gyorsan megy az idő, ahhoz, hogy olyan dolgokat tegyünk, amit valójában nem szeretnénk.

 


  • 0

Portuguese Easter

Category : Traveling

Easter means family, peace and calm to me. Sometimes it’s good to break from the everyday’s routine and calm down a bit. That’s why I have always visited my family for Christmas and Easter. This was the first Easter what I spent far from them. I was wondering how strange will be this holiday like this when I got a message that goes like this: the Erasmus students have the opportunity to spend the Easter with a Portuguese family. For me, it was obviously to apply for this program.

Everything happened very quickly and in some days Catarina contacted me. She lives with her family in Parades. It’s a small city 30 km far away from Porto. They call it the “middle of nowhere” but actually I think it’s not as small as they believe.

The Easter accurately starts at 9 am. Everybody came together to a room and we were waiting for somebody.  This time I didn’t know who and what we will do. Then suddenly some people wearing white clothes appeared in order to go along all the houses in the city, say a poem, take a big cross what we needed to kiss. After that, we went further to the next relative’s house where we have done the same. I really liked this tradition, because it’s not about eating or spending money for expensive presents, rather it’s something that just people is needed who are opened for old traditions.

Then everybody went back to their own house to have breakfast. We didn’t eat that much because we had already known a big lunch was waiting for us. When we arrived the grandmother’s house we have realized we were right. There were many many foods: rabbit, lamb, pig and chicken. I could also choose from a huge variety of desserts.

The relative consists of 32 people. Even though they were so different, one thing was the same. All of them showed the curiosity to me, my country and culture. The men were interested in Puskás and football European Championship, the women asked me about the national foods. I also taught them some Hungarian words.

The rest of the day we visited the churches and a mass nearby the city and had dinner. After it, Catarina’s mother invited me and my family for a lunch (my parents and my sister are going to visit me in some weeks), packed some cakes and took me home.

I cannot express with words how wonderful, hospitable and warm- hearted the Portuguese people are. They were so trustful and opened to me. They told me a lot of stories about Portugal, the cultures, traditions etc.. Most probably I would never know these things if I hadn’t visited them. I think taking part in Erasmus project and choosing Portugal were one of the best decision of my life.


  • 0

Portugál húsvét

Category : Traveling

Számomra a húsvét a családot, a békét és a nyugalmat jelenti. Azt, hogy pár napra elfelejthetem a mindennapi dolgokat. Éppen ezért karácsonykor és húsvétkor mindig hazamentem.

Ez az első olyan húsvét, amit a családomtól távol töltök. Épp azon gondolkodtam, hogy milyen furcsa lesz ez, amikor kaptam egy üzenetet, hogy az erasmusos diákoknak lehetőségük van a húsvétot egy portugál családnál tölteni, így kerültem kapcsolatba Caterina-val.

Ő és a családja 30 km-re lakik Portótól egy pici városban, Paredes-ben. Az utcájukban 6 ház van, amikben csak rokonok laknak. Ők a semmi közepének hívják.

Pontban 9-kor kezdődik náluk a húsvét. Az egész rokonság összejön egy szobába, majd fehérruhás fiúk, lányok járják végig a házakat és verset mondanak, körbevisznek egy nagy keresztet, amit mindenkinek meg kell csókolnia. Ezután átmentünk a következő rokonhoz, ahol ugyanez volt a forgatókönyv. Nagyon tetszett, hogy ez a hagyomány nem az evésről, az ajándékozásról és a pénzről szól, hanem valami olyasmi amihez semmi más nem kell csak a hagyományok ápolására nyitott emberek.

Ezután mindenki hazament, ahol megreggeliztünk. Nem ettünk sokat, mert tudtuk, hogy nagy ebéd vár ránk. Majd átmentünk a nagyszülők házához, ahol valóban rengeteg étel volt. Nyúl, bárány, borjú, disznó és csirke. A desszert legalább ilyen változatos volt.

A rokonság 32 főből áll. 32 nagyon különböző ember. Egy valami azonban közös volt bennük. Mindenki nagyon kíváncsi volt rám. Nem győztem válaszolni a kérdésekre. A férfiakat leginkább Puskás és a foci EB, a nőket pedig a nemzeti ételek érdekeltek. Majd magyar szavakat tanítottam nekik.

A nap hátralévő részében megnéztük a környékbeli templomokat, egy misét és megvacsoráztunk. A vacsora után Catarina anyukája meghívott minket ebédre, ugyanis a szüleim és a tesóm 1 hét múlva meglátogatnak Portóban, majd sütit csomagolt nekem és utána hazavittek.

Szavakkal nem tudom kifejezni azt, hogy milyen melegszívű, vendégszerető, kedves emberek a portugálok. Bizalom és nyitottság árad belőlük. Rengeteg olyan dolgot tudtam meg Portugáliáról, amit lehet soha nem tudtam volna meg, ha nem látogatok el hozzájuk. Azt hiszem életem egyik legjobb döntése volt, hogy jelentkeztem erasmusra és most azt érzem, hogy nem akarok hazamenni.

 


  • 0

Meeting in Porto

 

I have been living in Porto for two months, but I have never met with any Hungarians here. According to my coordinator, only two Hungarians studied here from my university, one is in 2013  and the other one is before 2010 but he doesn’t  even remember the date. Most of them go to Lisbon because it’s easily accessible by direct flight from Budapest. Porto is 3 hours far away from Lisbon. But I’m sure it worth to visit here.

I met several people from different countries. When we introduced ourselves one of the first questions was always the same: Where are you from? I can separate people according to their reactions to where am I from. The first group of people has already visited Budapest, so they know where the country is situated, what is our mother tongue and that the capital city is so nice. The words of “szia” (hello) and “köszönöm” (thank you) are also familiar for some of those people.  The second group of people always asked if we speak English as a mother tongue. I answer that of course not: in our own language, in Hungarian. Most probably these people don’t know Hungary geographically.

Today I went to a bookstore. I like reading and I understand more and more in Portuguese, so it was the time to visit one. It was a so cozy place, maybe it’s because they used candles instead of the lamp that’s why the light was so low. There were benches around, where old ladies were reading. I went to one of the shelves to take a book off.

I couldn’t believe my eyes when I looked at the name of the author of that book I was holding in my hand: Csáth Géza and I took a look at the word of “hungaro” (Hungarian).

OMG, it’s a Hungarian book in Porto, where there is no any Hungarian soul, I didn’t even hear any Hungarian word while walking on the street and NOW here is a book from a Hungarian author. I didn’t believe it. If it had cost 200 euros, I would also buy it, but it was just 10 euros. Wonderful.

Miracles are really happening, we are experiencing it every day. Sometimes because of the every day’s stress, we are able to forget that how wonderful the life is. Currently I notice it because  my life is peaceful without stress and I’m happy when the cute old lady enthusiastically gives me my daily strawberry portion at 7 pm in the grocery as I would be the British Queen, when I get a gift in a confectionary, just because I spent there two hours and therefore they are so thankful and when I visit Braga, where a local boy showed me the city by his car, invites me for lunch and doesn’t expect anything in return. Noticing these small things help you to live happily in hard life situations as well. Because of the happenings of today, I decided to create a blog and start to share my stories.


  • 0

Portói találka

Már lassan két hónapja élek Portóban de magyarral még nem találkoztam. A koordinátorom szerint 2013-ban volt itt utoljára magyar, meg még valamikor 2010 előtt, de már az évszámra sem emlékezett. Csodálkozott is, hogy én hogy keveredtem ide.

A magyarok csak Lisszabonig mennek. Portó még 3 óra vonattal. Szerintem megéri. Nekem mindenképpen.

Sajnos magyar turistákkal sem találkoztam.

Ha szóba kerül, hogy Magyarországról jöttem az embereket reakció alapján két csoportba lehet osztani. Az egyik csoport már járt Budapesten, így tudják hogy hol terül el az országunk, hogy magyar az anyanyelvünk és hogy Budapest nagyon szép. Néhányukat még egy ‘szia’ vagy egy ‘köszönöm’ hallatán is ismerős érzés fogja el. De ez már ritkább. A második csoportnak az első kérdése, hogy mi milyen nyelven beszélünk, angolul. Erre csak annyit szoktam mondani büszkén, hogy nem, természetesen saját nyelvünk van. Feltételezem, hogy ezek az emberek földrajzilag sem nagyon ismerik Magyarországot.

Ma voltam egy könyvesboltba. Szeretek olvasni és egyre többet értek portugálul, így úgy gondoltam, hogy eljött az ideje, hogy betérjek egybe. Nagyon barátságos kis hely volt, talán azért is mert lámpa helyett gyertyával világítottak, ezért alig-alig volt fény. Körbe padok voltak, ahol ősz hajú nénik olvastak. Odamentem az egyik polchoz és kivettem a legfelső könyvet. Nem hittem a szememnek, amikor ezt a feliratot láttam: CSÁTH GÉZA, majd a húngaro szóra néztem.

Úristen, ez egy MAGYAR könyv. Portóban. Ahol egy magyar lélek sincs. Egy magyar szót nem hallottam. És most itt tartok a kezemben egy könyvet, egy magyar íróról. Nem hittem el.

Ha 200 euróba került volna, akkor is megvettem volna, de “csak” 10 euró volt 😀 Csodálatos.

Csodák léteznek. Minden nap átéljük, csak nem tudunk róla. A mókuskerék, a mindennapi stressz elfeledteti velünk, hogy milyen csodálatos az élet. Talán azért veszem észre, mert nem vagyok mókuskerékben, békés, stresszmentes életet élek és boldog vagyok, amikor a sarki zöldséges néni este 7-kor olyan lelkesen szedi ki a napi eperadagomat, mintha én lennék az angol királynő, amikor a cukrászdába ajándék sütit kapok, csak azért mert 2 órát töltöttem ott és hálásak, hogy őket választottam és amikor ellátogatok egy kisvárosba ahol egy helyi fiú meghív ebédre, a saját autójával megmutatja a várost és nem vár cserébe semmit.

Ezek azok a dolgok, amikre figyelve elviselhetőbbé teszik az életet, még a nehéz időszakokban is. A mai nap hatására kezdek el blogot írni és megosztani, hogy miért is érdemes kilépni a négy fal közül és megnézni hogy mi van máshol.


  • 0

The first impression

Category : Traveling

I’m lucky.

I could experience how two Portuguese families live both in their everyday life and during the holiday. They are so different, however, have one common thing. They were waiting for me with love, interest, and trust.

I’m lucky.

My family pattern impacts on my personality, the way of thinking and the first thoughts when I hear the word of ‘family’. When I was a child, I had lived in a safe surrounding, had everything I used to need. Now as a young adult when I visit my family in my hometown I feel the same.

These Portuguese families are like mine that’s why they keep a mirror to me. They are working on the same values. It’s so interesting that the structure of these families is also the same: two girls. The older one is like me who is opened to the world, wants to travel, is interested in the different cultures. The smaller one is like my sister who feels herself better in a familiar surrounding.

3 days in Lisbon:

My first impression is connected to a family who lives in Lisbon. I found Venie in the side of Couchsurfing. At first sight, she doesn’t seem nice to me, but anyway I wanted to try Couchsurfing so I contacted her and we had decided I stayed 3 days in Venie’s family before I went to Porto.

She lives on the outskirts of the city, – as she said – in the middle of the ghetto. She lives with her mother, sister, and grandmother in a flat with two small rooms. They also have two dogs. Before I arrived five puppies had been just born. They usually stayed on the carpet in the bathroom, so taking a shower was not that easy. Leading the dogs out was a longer process than taking a shower.

After I had arrived at their home, I got a big surprise. Suddenly they had turned the light off and started to sing the “Happy Birthday” (because I had my birthday that day). Venie’s mother cooked a muffin and put a small pink candle in the middle of it. It was the first time when I have felt how hospitable and kind the Portuguese people are.

The mother was a cleaning lady. I don’t think the grandmother got so much money as a pension. The girls worked in a hotel. It can be a poor family – I thought that time.

After some days I had just realized how rich are they. Every afternoon when everybody arrived home, went to the living room and were talking about what happened in that day. They totally concentrated to each other and didn’t pay attention to their mobile or TV. However I didn’t understand what they said, I felt they were really hearing themselves. After this, I was wondering how many families concentrate to each other that much and is it possible to the wealthy families as well or you need to be poor financially for that.

(You can find the continue of this story in another article called Portuguese Easter. )