Category Archives: Uncategorized

  • 0

Karácsony, te csodás?

Category : Uncategorized

Egy ünnep, amit mindenki egész évben vár. Mindent ehhez az ünnephez társítunk, ami pozitív, kellemes és boldogsággal teli.  De vajon mindenkinek annyira jó karácsonyozni?

A karácsony sokáig a kedvenc ünnepem volt. Jobban vártam mint a szülinapomat. Egész évben (a nyaralás kivételével) kevés időt töltött együtt a szűk és tágabb család, így ez egy nagyon jó alkalom volt minőségi időtöltésre. Kiskoromban az új játékok varázsáról, később a közös társasozásról, aztán a nagy beszélgetésekről szólt.

Később ráébredetem,  hogy sokkal inkább a szeretetről szólna az ünnep, ha nem azzal lennénk elfoglalva, hogy milyen különleges karácsonyi menüt varázsoljunk az asztalra, megvan-e mindenkinek az ajándéka vagy még 24-én reggel rohanni kell a plázába, hogy beszerezzük a sálat, mamuszt vagy a bögrét és így megfeleljünk a saját agyunk által kreált elvárásoknak. Mert mi van akkor, ha nem adunk semmit? Csak ezzel lehet kifejezni a szeretetünket? Nem szeretem anyukámat, a testvéremet, a barátomat ugyanúgy és ő sem szeret viszont, ha nem veszek neki semmit?

Ma már nem új keletű dolog, hogy az ajándékozás az 5 szeretetnyelvünk közül csupán az egyik. Tehát érzéseinket kifejezhetjük elismerő szavakkal, szívességgel, érintéssel és minőségi időtöltéssel, avagy egy közös főzés, kirándulás vagy egy ölelés is tökéletesen kifejezi eme tiszta érzést. Karácsonykor is ugyanúgy lehet rohanni, megfelelni az elvárásoknak, üvöltözni egymással, békében és szeretetben élni, elfogadni és tisztelni embertársainkat, mint bármely más napon.  A mindennapi öröm, csalódottság és elégedettség is ugyanúgy előforduló érzések. Ha Bélának stresszes az élete, mindenhonnan elkésik, a határidőkkel elcsúszik, fáradékony és mindezért másokat hibáztat, akkor karácsonykor sem lesz ez másként. Hibásak lesznek a gyerekei, a felesége sőt még a szomszéd macskája is, amiért odaégette a kacsát. Csak a szereplők változnak a történetben. A asszisztense helyett a kisfiával üvölt, aki éppen hangosan játszott a sajnálatos szerencsétlenség pillanatában.

A különböző szituációkat és helyzeteket kategorizáljuk. A közös kalapban lévőekre ugyanúgy reagálunk. Ebben a kalapban lehetnek munkahelyhez, családhoz, barátokhoz, utazáshoz vagy bármi máshoz köthető esetek. Bár az esetek különbözőek, de a reakciók ugyanazok függetlenül attól, hogy karácsony, húsvét, munkanap vagy nyaralás van. A karácsony is csak ugyanolyan lesz, mint az emberek, akik együtt ünneplik. Nem törvényszerű, hogy ez meghitt, békés, kellemes és boldog, ha ez az emberekre egész évben sem jellemző. Ez az ünnep sem hoz csodát, a jelenlegi minőségünket, állapotunkat reprezentálja. Így tehát ha nem vagyunk megelégedve a karácsony meghittségével és békességével, akkor azt tanácsolom, hogy először a saját házunk táján kutakodjunk, mielőtt e szent ünnepet hibáztatjuk.

Változtass magadon és a világ is megváltozik.


  • 6

Nehéz napok avagy van-e kiút a kultúrsokkból?

Category : Uncategorized

Minden korszaknak megvan a maga divathóbortja. A ruhák terén régen a trapézfarmer volt menő, ma ez a viselet extravagánsnak számit. A nagymamáink korában a szakadt farmer a nincstelenséget szimbolizálta. Aki szakadt és kopott ruhában járt, arról tudták, hogy a szegény réteghez tarozik, mert nem volt pénze újat venni. Ma akár ugyanaz a szakadt foltos ruhadarab divatos és menő.

A világ folyamatosan változik, napról napra terjednek el új őrületek és szokások, amik divattá válnak. A világhálón manapság rengeteg blogger és vlogger tesz közzé bejegyzéseket és videókat magukról, utazásukról, életmódjukról. Bár témájukat illetően a lehetőségek tárháza korlátlan mégis van egy dolog, ami közös bennük. Mindenki boldognak, elégedettnek, ambiciózusnak, sikeresnek stb. (reggelig sorolhatnám a pozitív jelzőket) akarja magát feltüntetni. Pedig az élet nem mindig móka és kacagás. Vannak nehéz napok, átsírt éjszakák, pokoli reggelek, amiket ugyanolyan fontos negatívan, fájdalmasan, kétségek között hánykódva megélni, mint a pozitívat örömtelien és boldogan. Hiszen az.

Ebben a bejegyzésben a Bombay-ban tapasztalt nehézségeimről mesélek amiket a kulturális különbségek okoztak néhol kétségbeesetten elkeseredetten és szomorúan, de mindig keresve a kiutat és a fényt az sötét alagút végén.

4 napot töltöttem az óriási metropoliszban. Az első nap eseményeiről már korábban Elveszve Bombay-ban bejegyzésben beszámoltam. A második napon fáradtan, elkeseredve és negatív tapasztalatokkal telve ébredtem.

De hogy mi volt a valódi problémám?

MINDEN.

Már akkor bajban voltam, hacsak egy olyan aprócska igény merült fel bennem, hogy reggelizni szeretnék. Kiléptem az ajtón és amit ezután érzékeltem az szavakkal nehezen átadható: óriási pára, amitől izzadok, eldobált papírfecnik és újságok az utcán, kutya, macska, tehén vagy ki tudja milyen állat ürüléke, rohadt gyümölcsök és zöldségek szaga, olyan hajléktalan emberek bűze akik talán még soha életükben nem fürödtek. Nem vagyok tisztaságmániás. Elhordok egy farmert egy hétig is anélkül, hogy eszembe jutna kicserélni és nem csinálok belőle nagyon gondot, ha egyszer-egyszer úgy alakul, hogy nem fürdök. Nem használok dezodort, parfümöt, hidratáló krémet semmi ilyesmit. Mindig is felesleges idő és pénzkidobásnak tartottam. Viszont itt és most, hogy kiléptem Bombay utcájára és megcsapott ez a bűz eszméletlen módon elfogott az undor. Szinte már hányingerem lett. Tesóm jutott eszembe, aki anélkül, hogy magára fújná a parfümjét még egy 5 perces kutyasétáltatásra sem hajlandó eljönni velem. Elképzelem az arckifejezését és a megnyilvánulásait egy ilyen környezet láttán és rögtön jobb kedvem lett. Egy kis mosoly csúszott az arcomra. Továbbmenve láttam, ahogy a zöldséges bácsi hessegeti a legyeket a zöldségeiről és gyümölcseiről és ahogy az indiai gyerekek mezítláb fogócskáznak, majd azt játsszák, hogy a pocsolya a ház. Ezen kicsit elméláztam, de nem tudtam sokáig ebbe az állapotba maradni, mert 2-3 autó rögtön rám dudált, jelezve hogy mögém értek. Lehúzódtam az út szélére, amennyire tudtam, de még mindig dudáltak. A mai napig nem értem, hogy ezzel nekik mi a céljuk, mit szeretnének a dudálással elérni, mert látszólag nem azt, hogy húzódjak le az út szélére. Egy ideig azt hittem, hogy ennek köszönés célja van, de egy idő után ezt a feltételezést is elvetettem. Később Kriti-t megkérdeztem, de ő se igazán tudott rá válaszolni, úgyhogy a tobábbiakban ezt sem próbáltam megérteni, csak elfogadtam.

A következő momentumban váratlanul leszakadt az ég. Ennek semmilyen előjele nem volt, sem egy dörgés, sem egy villámlás. Alig 1 percig esett, majd ugyanolyan hirtelen ahogy jött el is ment. Ez nagyon gyakori jelenség Indiában. Teljesen kiszámíthatatlan, hogy mikor kezd el ömleni az eső, ezért az esernyőnek alapfelszerelésnek kell lennie. Anélkül egyszerűen lehetetlen létezni.

Miközben sétáltam az utcán reggeliző helyet keresve, mindenki aki velem szembejött vagy mellettem elhaladt csodálkozó pillantásokat vetett rám. Olyan környéken sétáltam, ahol turisták nem gyakran bukkannak fel, ezért volt olyan helyi lakos, aki még nemigen látott fehér embert. Így aztán nagyon érdekes látvány voltam számukra. Ők viszont nem úgy bámulnak mint mi. Magyarországon ha meglátunk egy néger embert a buszon, félszegen ránézünk, de úgy hogy még véletlenül se vegye észre, hogy megbámultuk. Ha viszont mégis észrevette gyorsan elkapjuk a pillantásunkat és szégyenkezve magunk elé nézünk és úgy teszünk mintha egy pillanatra sem néztünk volna fel utunk során. Az indiai mentalitás viszont ebben is teljesen más. Ha megbámulnak valakit azt rendesen csinálják. Hosszan és mélyen néznek a szemembe, ha pedig  a pillantásukat viszonzom, néha elmosolyodnak, néha csodálkozva felhúzzák a szemöldöküket, de sosem néznek el addig amíg el nem haladtunk egymás mellett. Az első pár napban nagyon megrémisztett, amikor a fekete, szúrós szemükkel rám néztek. Megijedtem. Mért bámulnak az emberek??? Ugyanott van a szám, az orrom, a szemem. Ugyanott veszem a levegőt. Más a bőrszinem, ennyi a különbség. Ezért kell bámulni?!!?! Kellemetlenül éreztem magam már akkor ha kimentem az utcára.


Még itthon azt mondták nekem, hogy ne vegyek ételt utcai árustól, mert attól biztos, hogy beteg leszek. De hiszen itt csak az van. Vagy éhen halok vagy beteg leszek. Hát az utóbbit választottam. Megálltam a következő kis utcai kifőzdénél és mondtam, hogy hagyományos indiai reggelit szeretnék. Meg is kaptam. Egy sárga rizsszerű ételt magvakkal megszórva. Jó illata volt és ízlett is annak ellenére, hogy annyira csípett, hogy belekönnyeztem.

Délutánra volt egy találkozóm Sam-el, aki elég messze lakott Versova negyedtől, ezért megbeszéltünk egy találkozóhelyet félúton. A tömegközlekedés nem olyan kiterjedt és szervezett, mint a fejlett országokban, ezért inkább riksával vagyis az olcsó taxival mentem. Ezúttal nem is volt olyan olcsó. Sok olyan riksás volt, aki ha látta, hogy külföldi vagyok megpróbált több pénz kicsikarni belőlem. Jóhiszemű és tudatlan utazóként ennek először és utoljára ezen a napon estem áldozatául. Miután megmutattam neki a címet, ahová mennem kell, felajánlotta, hogy 200 rúpiáért elvisz. Van egy kilométermérő műszer a jármű jobb oldalán, ami útközben mutatja az árat. Ő ezt nem volt hajlandó bekapcsolni, nekem pedig fogalmam sem volt, hogy hány kilométert kell mennem. Ezért más választásom nagyon nem volt beleegyeztem a 200 rúpiába. Utólag kiderült számomra, hogy 80 rúpiáért kellett volna elvinnie. Rendesen átvágott, amit szépen hagytam is. Akkor elég csalódott voltam, becsapva éreztem magam. Gonoszak itt az emberek. Tanúság: km/rúpia alapján mindig ki kell számolni a pontos árat.

Végre megtaláltuk egymást Sam-el. Jól elbeszélgettünk, olyannyira, hogy észre sem vettem az idő múlását. Amikor az órámra néztem már 9 óra volt. Másfél-két órányira voltunk a szállásomtól, úgyhogy gyorsan elköszöntünk egymástól és én beültem egy riksába. Szerencsére Sam ott volt, így ezúttal nem tudtak átvágni.

Amikor hazaértem csak egy forró zuhanyra vágytam, semmi másra. A zuhany hőmérséklete viszont még langyosnak sem volt nevezhető. Jég hideg víz folyt rám. Legszívesebben ordítottam volna.

Mosógép szintén nem volt a lakásban. Egy lavórban mosták ki a ruháikat hideg vízzel a lányok, majd kiterítették a szobában, de a meleg párás levegő miatt sosem tudott rendesen megszáradni. Mivel még jócskán volt tiszta ruhám, én ezt az élményt kihagytam.  Egyébként nincs bajom a kézzel mosással, de ott akkor azon a napon a kákán is csomót kerestem.

WC papír sincs. Még a boltban sem lehet kapni. Ott ezt nem gyártanak. A WC mellett van egy kis csap. Ott kell bevizezni a kezünket és úgy kitörölni. Ez ekkor nagyon furcsa érzés volt. Sosem csináltam ilyet, de ahogy teltek a napok kezdtem megszokni. Amikor hazajöttem már az volt a furcsa, hogy van WC papír.

Természetesen másnap reggelre olyan beteg lettem, hogy onnantól kezdve két napig nem tudtam kikelni az ágyból. Még WC-re is csak nagy erőfeszítések árán tudtam kimenni. Hányinger, hasfájás, folyamatos émelygés. Biztos vagyok benne, hogy nem az étel miatt lettem beteg, sokkal inkább lelki okai voltak. Folyamatos ellenállást és vívódást éltem meg legbelül. Nem tetszett amit láttam. Koszos az utca, dudálnak az autók, riksások át akarnak verni, mindenki engem bámul, minden étel csíp, nincs WC papír, mosógép és meleg víz, ráadásul még beteg is lettem. Mérges voltam magamra, hogy mért nem vagyok elfogadóbb, toleránsabb az itteni szokásokkal és életmóddal. Mikor jön el az a pont, hogy mindent elfogadok úgy, ahogy van?