Egy nap, amit sosem felejtek el

  • 0

Egy nap, amit sosem felejtek el

Category : Traveling

Június 25-én könnyes búcsú után felutaztam Budapestre, hogy másnap kezdetét vegye a két hónapos kaland. Furcsa volt úgy a vonaton ülni, hogy tudtam nem egy vizsga, suli vagy egyéb olyan elfoglaltságaim miatt utazok fel a fővárosba, amik a mindennapjaim részét képezték. 2 óráig csak bámultam ki az ablakon és élveztem, ahogy a szél lágyan simogatja a hajamat.

Eljött végre a várva várt nap, június 26-a. Reggel fél 7-kor ment a gépem. Párizsi átszállással helyi idő szerint este 11 után érkeztem Bombay- ba. Már a reptéren lehetett érezni, hogy ez nem egy szokványos utazás lesz, ugyanis ott közölték velem, hogy állójegyem van, de majd Párizsba intézik a dolgot. Jó előjelek – gondoltam, de érdekes módon nem voltam ideges. Azért azt sejteni lehetett, hogy 9 és fél órát nem kell végigállnom, bár talán egy indiai járaton ez sem lett volna meglepő. Végül úgy volt ahogy Budapesten mondták, kaptam egy helyjegyet és kicserélték a beszállókártyámat. A gépen 500 ülés volt és kivétel nélkül mindegyiken ültek. A felszállásnál is lehetett érezni, hogy egy jóval nagyobb gépet kell felemelnie a kapitánynak, mint amilyenekkel korábban utaztam.  A közel 10 órás út nagyon lassan telt. Egy szemhunyásnyit sem aludtam, ráadásul legbelül az ablak mellett ültem, ahol a mellettem ülő feltehetően indiai férfi folyamatosan fintorgott, vágta a pofákat és minden alkalommal egy nagyot sóhajtott, amikor ki akartam menni WC-re.

Helyi idő szerint éjfél körül szállt le a repülő. A reptérről való kijutás nem volt olyan egyszerű, mint gondoltam. Az első lépés a vízumpecsét elintézése volt. Ekkor tapasztaltam meg először hogy az indiaiak angol kiejtése mennyire eltér az európaiakétól. Amikor ujjlenyomatot vettek tőlem egyszerűen a ’fingers’ (ujjak) szót képtelen voltam megérteni. Még szerencse, hogy a mellettem álló indiai lány számomra érthető angol kiejtéssel elismételte, amit az ügyintéző kért tőlem.

Miután megkaptam a pecsétet egy óriási folyosón kellett végigmennem, aminek a végén a bőröndöket lehetett felvenni. Az AIRFRANCE utasok csomagjai a 7-es szalagon jöttek ki. Természetesen az enyém sehol nem volt. Nem hittem el, hogy ez történik velem. Itt vagyok végre Indiában, amit annyira vártam. Körülvesznek ezek a színes bőrű idegen emberek, fura akcentussal beszélnek hozzám és folyamatos problémákat gördít elém az élet. Tényleg ezt akartam?

Már csak én voltam a teremben, éppen a  jegyzőkönyvet írtuk az eltűnt csomagról, amikor az egyik ügyintéző észrevett egy nagy kék táskát a terem végében. Egy szót sem szólt, én nem is láttam, hogy elment érte. Pár perc múlva visszatért a táskámmal az ölében. Nem hittem a szememnek. Annyira megörültem, hogy a nyakába ugrottam. Nagyon furcsán nézett mert Indiában nincs effajta testi kontaktus a nők és a férfiak között. Akkor abszolút nem érdekelt, hogy mit gondol. Megköszöntem neki a segítségét és a csomagommal együtt boldogan távoztam. Amikor kiértem már hajnali 3 volt. Felhívtam Kriti-t, akinél terveim szerint pár napot fogok eltölteni. Megkérdeztem tőle, hogy jó-e neki ha ilyen későn megyek vagy inkább maradjak a reptéren és majd holnap délelőtt találkozunk. Bárhol el tudtam volna viselni az éjszakból még hátramardt pár órát, habár nagyon jól esett volna rendes ágyban aludni. A telefonban kellemes lágy hangja volt. Azt mondta, hogy meg ne próbáljak ott maradni, azonnal fogjak egy taxit és menjek hozzá.

Amikor kiléptem a reptér épületéből azonnal megcsapott a magas páratartalmú levegő. Úristen. Mi ez? Ez végig ilyen lesz? Úgy éreztem megfulladok.

Találtam taxit, ami elég drága volt, de most minden pénzt megért hogy ágyban aludhassak. Még mindig a torkomban dobog a szívem ha arra a fél órás útra gondolok Kritiék házáig. Én olyan vidékről jövök, ahol a sofőrök a KRESZ szabályait betartva közlekednek, működnek a közlekedési lámpák és vannak zebrák. Úgy tűnik a közúti közlekedés pokoli bugyrába érkeztem.  A sofőr ha kell ha nem dudált. Néha-néha azt éreztem, hogy olyan ez neki mint nekem a levegővétel. Nem tud dudaszó nélkül létezni. A templomok előtt kettes sorban aludtak az emberek a poros földön. A kutyák és a tehenek úgy sétálgattak az út közepén, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. És nekik az is volt. 3 perccel azelőtt, hogy megtaláltuk volna Kriti lakását, leszakadt az ég. Olyan mértékben kezdett el esni az eső, hogy én olyat még nem láttam. Nem lehetett kivenni az épületeket és azt sem, hogy merre folytatódik az út. Az ügyes sofőrnek valahogy csak sikerült és pár percen belül végre megérkeztünk. A nap zárásaként jól eláztam. Lezuhanyoztam hideg vizzel (csak az volt), még egy órát beszélgettünk Kritivel, de nem bántam, mert úgysem tudtam volna aludni annyira fel voltam dobódva. Majd 5 óra környékén mindketten nyugovóra tértünk.


Leave a Reply