Elveszve Bomay-ban

  • 2

Elveszve Bomay-ban

Category : Traveling

Már a repülőút és az azt követő történések is magas fokú nyitottságot és befogadási hajlandóságot igényeltek részemről, azonban az első nap eseményei még inkább olyan kihívások elé állítottak, amikre számítottam, vágytam és akartam is meg nem is. Tudtam, hogy Indiában óriási kultúrsokk fog érni, amire azt hittem fel vagyok készülve. Amikor barátaim és ismerőseim meséltek nekem arról, hogy milyen sokkhatás érte őket egy ismeretlen kultúrában, mindig csak legyintettem, mondván hogy nekem ez nem lesz gond. Én örömmel habzsolom az új élményeket, erősen vágyakozom az új dolgok kipróbálására, nyitott vagyok mindenre ami csak ér. Gondoltam ezt akkor, aztán Indiába érve minden megváltozott. Olyan dolgok derültek ki önmagamról, amiknek az utazásom előtt nem voltam tudatában.

Az első reggel Bombay Versova negyedében ért. Mint majdnem minden szállásadómat, Kriti-t is a couchsurfing oldalon találtam. Kétségkívül állíthatom, hogy ez az egyik leghasznosabb alkalmazás alternatív utazóknak. Ezen az oldalon a regisztrált tagok felajánlhatják kanapéjukat/ágyukat/matracukat egy erre nyitott utazónak. Hogy ők ezért mit kapnak cserébe? Tulajdonképpen semmit, de valójában mindent. A másik ember barátságát, szeretetét, háláját. Olyan bizalomra épülő, segítő, támogató emberi kapcsolatok alakulhatnak így ki, amik a pénzhajhász, érdekkapcsolatokon alapuló világunkban ritkaságszámba megy.

Kriti Új-Delhiből költözött Bombayba, az indiai filmgyártás fellegvárába, hogy a filmiparban dolgozzon. Amikor először megláttam az első dolog, ami szemet szúrt nekem, hogy mennyire pici lány. Bár később rájöttem, hogy ezen nincs mit csodálkozni, mert Indiában az átlagmagasság jóval alacsonyabb, mint a közép-kelet európai térségben. De Kriti még ehhez képest is különösen alacsony. J

Egy szintén nagyon cuki és pici lánnyal lakik közös albérletben, akitől megtudtam, hogy hogy működnek ott a házasság előtti párkapcsolatok.  Nincs csók, nincs puszika, nincs együttalvás, nincs szex. Néha találkoznak, hogy beszélgessenek, együtt vacsorázzanak, sétáljanak, de semmi több. Valahol csodálatosnak tartottam akkor ezt a türelmet és kitartást mindkét fél részéről, miközben számomra ez elképelhetetlen és értelmetlen áldozat volt. A vágyaktól való teljes elhidegülés és megfosztottság. Az én kultúrámban ez nem normális, viszont nem lehet egységes és minden egyes emberre érvényes normákat felállítani, mert akkor a világ polgárai elvesztenék a csodálatos sokszínűségüket és különbözőségüket.

Reggel ő magyarázta el, hogy hogyan tudok bejutni a belvárosba. Egy hosszú séta, metro, majd vonat. A sétával nem volt gond, egyet kellett balra kanyarodnom egy hosszú utca végén. Lehetetlen volt eltéveszteni. A metró meglepően modern volt. Pár éve építhették. Bármely európai nagyvárosban méltán megállná a helyét, bár a rendszere kicsit másképpen működik. Jegyvásárláskor kaptam egy korongot, amit a bejáratnál hozzá kellett érinteni egy érzékelőhöz, a kijáratnál pedig beledobni egy persely formájú gépbe. Ezt egy fenntartható ötletnek tartom, nincs szükség ipari mennyiségű papírjegy nyomtatására és újra és újra felhasználható. Miután bementem az első kapun még két kapu fogadott. Az egyiken women (nők), a másikon men (férfiak) felirat volt olvasható. Itt a táskámat rá kellett raknom egy szalagra, majd be kellett mennem egy próbafülkeszerű térbe, ahol egy egyenruhás nő a lábujjamtól a fejem búbjáig végigtapogatott. Amikor megbizonyosodott róla, hogy szándékaim pusztán közlekedés célúak, továbbengedett és addigra már a táskám is átcsusszant a szalagon. Ez rendszer egyébként kísértetiesen hasonlít a reptéri átvizsgáláshoz.

Miután leszálltam a metróról meg kellett keresnem, hogy hogyan tudok átszállni a vonatra. Több hosszú folyosó volt mint lehetőség, amikből szintén elágaztak kisebb folyosók. Kiírva természetesen semmi nem volt, ezért megkérdeztem pár embert. 4 különböző ember 4 különböző útvonalat mondott, így intuitíven kiválasztottam  egyet. Az volt a helyes. J  Nem értem mért nem ezzel kezdtem???

Az indiai vonatokon külön kocsik vannak fenntartva nőknek és külön férfiaknak. Bár senki sem ellenőrzi őket, mindenki a megfelelő kocsiba száll. Én csak visszafelé jöttem rá erre a szabályra/szokásra, ezért odafelé abba a kocsiba szálltam be, ami közvetlenül előttem állt meg. Ez természetesen a férfiaknak kijelölt volt.

Indiában tömegközlekedéssel leginkább a szegényréteg utazik. Ezek az emberek a kasztjuk szabályai szerint élnek. Nem ritka, hogy már gyerekkorukban ki lett nekik választva a házastársuk személye  és foglalkozásuk sőt mi több az is könnyen előfordulhat, hogy még külföldön sem jártak és  fehér embert sem láttak soha élőben.  Na ilyen férfiak közé szálltam fel életem első indiai vonatútján. Nem is csoda, hogy folyamatosan mély, bámészkodó, csodálkozó pillantásoknak voltam kitéve. Ott a bámészkodás meglehetősen eltér a Magyarországon szokásostól. Ugyanis itthon ha meglátunk egy néger férfit a buszon, lopva pillantunk rá úgy hogy ne is nagyon vegye észre az efféle kíváncsiságunkat. De azért a szemünk sarkából folyamatosan figyeljük. Indiában viszont teljesen ellentétes viselkedés figyelhető meg. Nem csak a vonaton, hanem az utcán, a parkban, a boltban még talán a templomokban is csodálkozva, mély pillantásokkal bámulnak rám az emberek. Amikor én is rájuk nézek, nem fordítják el hirtelen a fejüket, hanem még inkább megfigyelik az arcom vonalait, a mimikámat, a testbeszédemet, majd barátságosan megszólítanak és kérdeznek valamit. Amikor először megnéztek azt éreztem, hogy milyen különleges és egyedi vagyok én itt. Más mint az itteniek. Jobb, szebb, fehérebb. Majd egy idő után elkezdett nyomasztani és feszéjezni. Kényelmetlenül éreztem magam, hogy egy mozdulatom nem lehetett úgy, hogy valaki ne figyelte volna.

Tehát amikor felszálltam a vonatra pár perces megdöbbenés után a hozzám legközelebbi üléseken ülők egymás után pattantak fel, hogy felajánlják a helyüket. Én visszakoztam, hogy nem köszönöm, inkább állok. Ott ebben a helyzetben ez nem volt opció. Indiában ha valamit felajánlanak akkor addig nem tágítanak, amíg el nem fogadod. Leültem. Többen megkérdeztek, hogy kényelmesen ülök-e, kérek-e egy pohár vizet, hol szállok le, mert akkor ők majd segítenek átvergődni a tömegen.

Segítettek is, így végre megérkeztem Bombay központjába. Megebédeltem a legközelebbi étteremben, majd miután a pincér kedvesen útbaigazított, elsétáltam a nevezetességekhez.

Amikor kellemesen elfáradtam a sétálgatásban, visszaindultam ugyanazon az útvonalon, amin jöttem. A vonaton a női kocsiba szálltam, minden rendben ment egy darabig. Miután leszálltam a metróról a harmadik utcán kellett volna befordulnom jobbra. Azonban azon a helyen egy tér volt, ahonnan 3 utca ágazott ki. Kiválasztottam egyet és azon sétáltam végig, közben több embert megkérdeztem, hogy tudják-e hol van amit keresek. Valamit mutogattak és magyaráztak hindi nyelven, de én semmit nem értettem belőle. Már kezdett sötétedni, amikor elfogyott az aszfaltozott út a lábam alól, és egy tanyaszerű területen találtam magam, ahol már házak is alig voltak. Itt az idő visszafordulni. Ekkor jöttem rá, hogy lemerült a telefonom és 10 rúpia (36 Ft) van nálam. Ezen a ponton kétségbeesés és félelem tört rám. Fogalmam sincs hol vagyok, hol van Kriti lakása és hogyan jutok oda. Visszasétáltam a kiindulóponthoz és ott elkezdtem kérdezgetni az embereket. Mindenki más irányba mutogatott. Valahogy elkeveredtem egy kis házikóba, ami előtt rengeteg motor állt. Bementem. A 10 fős társaságban egy ember beszélt angolul. Elmondtam neki a problémámat. Semmit nem szólt, csak annyit, hogy várjak itt. Pár perc múlva visszajött és elkezdte kitolni az egyik motort. Ebben a pillanatban olyan beszűkült volt a tudatom, hogy azt sem tudtam volna megmondani, hogy hogy hívnak, nemhogy azt mi történik éppen. Mire kitolta azt a nagy motort, én még mindig ott álltam a többi között.

– Gyere!! – mondta – Hazaviszlek.

Én semmit nem szóltam, még egy köszönömöt sem tudtam kinyögni. Életemben először tapasztaltam meg motoron az indiai közlekedést. Hogy milyen volt? Szavakkal kifejezni nem tudom. Nagyon gyorsan mentünk. Végig arra koncentráltam, hogy vagy a bal vagy a jobb lábamat kapjam fel, nehogy elüsse valaki. Egy-egy nagyobb féknél óriásit sikítottam. Ekkor a sofőröm hátrafordult és megkérdezte hogy jól vagyok-e. Hang nem jött ki a torkomon, így csak bólintottam, de szerintem minden az arcomra volt írva. Ez sem eredményezte azonban azt, hogy lassabban menjünk. Kb fél óra és többszörös eltévedés után megtaláltuk Kriti lakását. Miután felkísért a negyedik emeletre megköszöntem neki, hogy hazahozott és még pénzt is akartam adni mielőtt elmegy, de nem fogadta el. Becsengettem, majd amikor Kriti megjelent az ajtóban óriási kő esett le a szívemről.

Ez a sokk aminek a hatása alatt voltam éjszakára sem múlt el. Én azt hittem, hogy ez jobban fog nekem menni és nem leszek ennyire ki a kulturális különbségektől, de lelkileg megviselt ez a nap. Utólag persze megszépülnek és átértékelődnek az élmények, de akkor ezt éreztem.

Bár ezt akkor nem fogatam fel, de ezen a napon tanultam meg azt, hogy a másokba vetett bizom és a hit, hogy minden rendben lesz mennyire fontos. Bátran lehet másokra támaszkodni, segítséget kérni még a kilátástalan helyzetekben is. Mert az emberek szeretnek segíteni. Talán valaki pont azért jön veled szembe, pont azért ül le melléd a buszon, pont azért van éppen ott ahol te, hogy tanítson és adjon vagy pont fordítva neked kell neki adnod valamit magadból. Minden találkozásnak oka van. Az emberek veled vannak és nem ellened. Akkor ezen a napon sokat tanultam az emberi kapcsolatkról és rengeteget alakított az ismeretlen emberekkel szembeni hozzáállásomon.

 


2 hozzászólás

Barbara

2017-09-20 at 10:29 de.

Érdekes írás 🙂 azért javasolnám egy helyesírásellenőrző program használatát meg egy jobban olvasható betűtípust is.
Mumbainak hívják már a szóban forgó várost tudtommal.

    nagylotti000

    2017-09-20 at 10:36 de.

    Köszönöm a tanácsokat 🙂 Én úgy tudom Mumbai-nak hindi nyelven hívják csak és Indián kívül Bombay, bár szeritem bárhogyan hívjuk a lényegen nem változtat.