Portói találka

Már lassan két hónapja élek Portóban de magyarral még nem találkoztam. A koordinátorom szerint 2013-ban volt itt utoljára magyar, meg még valamikor 2010 előtt, de már az évszámra sem emlékezett. Csodálkozott is, hogy én hogy keveredtem ide.

A magyarok csak Lisszabonig mennek. Portó még 3 óra vonattal. Szerintem megéri. Nekem mindenképpen.

Sajnos magyar turistákkal sem találkoztam.

Ha szóba kerül, hogy Magyarországról jöttem az embereket reakció alapján két csoportba lehet osztani. Az egyik csoport már járt Budapesten, így tudják hogy hol terül el az országunk, hogy magyar az anyanyelvünk és hogy Budapest nagyon szép. Néhányukat még egy ‘szia’ vagy egy ‘köszönöm’ hallatán is ismerős érzés fogja el. De ez már ritkább. A második csoportnak az első kérdése, hogy mi milyen nyelven beszélünk, angolul. Erre csak annyit szoktam mondani büszkén, hogy nem, természetesen saját nyelvünk van. Feltételezem, hogy ezek az emberek földrajzilag sem nagyon ismerik Magyarországot.

Ma voltam egy könyvesboltba. Szeretek olvasni és egyre többet értek portugálul, így úgy gondoltam, hogy eljött az ideje, hogy betérjek egybe. Nagyon barátságos kis hely volt, talán azért is mert lámpa helyett gyertyával világítottak, ezért alig-alig volt fény. Körbe padok voltak, ahol ősz hajú nénik olvastak. Odamentem az egyik polchoz és kivettem a legfelső könyvet. Nem hittem a szememnek, amikor ezt a feliratot láttam: CSÁTH GÉZA, majd a húngaro szóra néztem.

Úristen, ez egy MAGYAR könyv. Portóban. Ahol egy magyar lélek sincs. Egy magyar szót nem hallottam. És most itt tartok a kezemben egy könyvet, egy magyar íróról. Nem hittem el.

Ha 200 euróba került volna, akkor is megvettem volna, de “csak” 10 euró volt 😀 Csodálatos.

Csodák léteznek. Minden nap átéljük, csak nem tudunk róla. A mókuskerék, a mindennapi stressz elfeledteti velünk, hogy milyen csodálatos az élet. Talán azért veszem észre, mert nem vagyok mókuskerékben, békés, stresszmentes életet élek és boldog vagyok, amikor a sarki zöldséges néni este 7-kor olyan lelkesen szedi ki a napi eperadagomat, mintha én lennék az angol királynő, amikor a cukrászdába ajándék sütit kapok, csak azért mert 2 órát töltöttem ott és hálásak, hogy őket választottam és amikor ellátogatok egy kisvárosba ahol egy helyi fiú meghív ebédre, a saját autójával megmutatja a várost és nem vár cserébe semmit.

Ezek azok a dolgok, amikre figyelve elviselhetőbbé teszik az életet, még a nehéz időszakokban is. A mai nap hatására kezdek el blogot írni és megosztani, hogy miért is érdemes kilépni a négy fal közül és megnézni hogy mi van máshol.